Egy fiatal tizennyolcéves gyerek esetében valószínűleg csak a szülő hiszi azt, hogy a keményfedeles érettségi bizonyítvány lesz az, ami a szintlépést jelenti számára, amitől a kamasz átalakul fiatal felnőtté. Ennél van egy sokkal triviálisabb momentum, amikor az érettségi banketten az osztályfőnök felajánlja az élethosszig tartó tegeződést. Ezzel kvázi a szavak erejével is megszüntetve az addigi alá- fölérendeltségi viszonyt. Mert a magázódásnak igenis van egyfajta hierarchikus rendezőelve, ami nem kötöttséget jelent, hanem segít a gyereknek beleolvadni a szociális környezetébe.
A cikk elején említett „laza szülők” viszont azzal, hogy már egy illemtudó óvodást is kijavítanak, amikor az magázza őket, a gyerek még formálódó idegrendszerében tehetnek nagy károkat, ami aztán kamaszkorra egy egész nagy társadalmi szakadékká fejlődhet.
Erről – és sok minden más generációs különbségről - Steigervald Krisztián generáció-kutató beszélt a Friderikusz-podcast aktuális adásában, amit ide kattintva érdemes az első perctől végighallgatni annak, aki már egyszer is elgondolkodott azon, hogy néha miért olyan döcögős a kommunikáció a nagyszülőkkel, vagy akár a saját szüleinkkel is.
De visszatérve arra a jelenségre, amikor egy felnőtt ember letegezteti magát egy kisgyermekkel, a probléma ezzel nem protokolláris, hanem neurológiai. Egy gyerek idegrendszere ugyanis körülbelül hétéves korára fejlődik ki teljesen. Éppen ezért fontos, hogy kisebb korban rutinszerűen élje az életét, egyértelmű korlátokkal és viselkedésmintákkal. Az egyik ilyen, hogy köszönünk, a kortársaknak sziával, az idősebbnek csókolommal. Amikor pedig egy felnőtt ember kijavítja a gyereket és felajánlja, hogy nyugodtan köszönjön sziát, annak az idegrendszere nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Hiszen hogyan tehet különbséget ugyanolyan szarkalábas nénik és pocakos bácsik között? Miért lehet az egyiknek sziával, a másiknak csókolommal köszönni? A végeredmény pedig az lesz, hogy a gyerek saját védelmi mechanizmusaként, hogy ne kerüljön kellemetlen helyzetbe inkább nem is köszön egy idő után. És ugye-ugye, kezd kirajzolódni egy későbbi bunkó kamasz képe, pedig szó sincs ilyen szándékos deviáns viselkedésmintáról.
Steigervald Krisztián arra is hosszasan kitért, hogy minden generáció, a „veterántól” az „alfákig” azt tekinti normalitásnak, amiben ő felnőtt, ettől pedig nem lehet megszabadulni. Talán nem is kell, de azt már tudatosan el lehetne fogadni, hogy egy 2005-ben született fiatal úgy is élhet „normálisan” hogy szokásai a legkevésbé egyeznek azokkal, mint az1955-ben született nagyszüleinél voltak.
Visszatérve a tegeződés és magázódás kérdésköréhez, valóban a hétköznapi életben sok szituációt megkönnyít, ha nem kell igazodni a nyelvi uniformisokhoz. Az angolban például nem is létezik magázódás, az annak megfelelő tiszteletadást a szövegkörnyezet adja meg. Ehhez viszont szükség van egyfajta érettségre, ami egy kisgyermektől még egyáltalán nem elvárható. Ezért bármennyire is nehéz „fiatalos, laza szülőként” elviselni, hogy csókolomot köszön a szomszéd gyerek, az ő és az egész generációjának érdekében jobb lenne beletörődni!
