Egy városban kétfajta módon lehet tájékozódni: rábízzuk magunkat a GPS-re és akkor behunyt szemmel is, pusztán a kellemes, bár kissé robotikus női hangra hagyatkozva hol jobbra, hol balra kanyarodva eljutunk a meghatározott célig. Persze ezzel feladjuk azt a képességet, hogy digitális kütyü nélkül megtaláljunk bármit is a térképen. A másik opció, és ennek máig megvan a bája, hogy helyiektől érdeklődik az ember. Ilyenkor lehet belefutni olyan útbaigazításokba, mint például „menj a régi Felvonulás úton a kutyás fiú szobráig, ott kanyarodj be a régi téeszhez vezető úton, majd a gumis Laci műhelyénél sréhen jobbra!”
Nem is olyan ritkán a köznyelv felülírja a hivatalos közterületi elnevezéseket, de még a szobrok is könnyen kaphatnak új személyazonosságot, ha a hétköznapokban hivatkozásként nem eredeti, papírra vetett nevükön emlegetik őket.
Veszprémben például a Zsuzsi-szobor a Városháza mellett sosem volt Zsuzsanna, ő a Korsós lány, legalábbis R. Kiss Lenke szobrászművész így hívta, mégsem emlegetik a veszprémiek gyakran ezen a néven. Vagy például a térképen hiába keresné bárki is a Vámosi utat, ilyen nincs, a 8-as elkerülőig az ugyanannyira József Attila utca, ahogy az Egyetem utcától elindul. Igaz, nem messze tőle van egy szűk kis utca Vámosi néven, de az nem ugyanaz, ahol a város legnagyobb temetője is van, ami érdekes módon a hivatalosan nem is létező útról kapta a nevét.
Esetleg abba belegondolt bárki is, hogy a Budapest út, amíg áthalad a városon hét különböző néven is létezik? Csupán lokáció kérdése, hogy hogyan hivatkozunk rá, mert a dózsavárosiaknak Pápai út, a Cholnoky-n lakóknak Budapest út, a belvárosiaknak Mindszenty, Brusznyai, vagy Óvári, esetleg Dózsa György út, és persze ott van a Viadukt is ugyanezen a nyomvonalon.
Ebből következik, hogy végezhet bármennyire alapos munkát a Földrajznév bizottság – mert a hivatalos elnevezésekre az ajánlást ez a főleg történészekből álló szakbizottság teszi meg és a Közgyűlés dönt, általában elfogadva az ő álláspontjukat – valójában a helyi közbeszéd, amit a helyiek alakítanak dönt róla.
A szeptemberi közgyűlésen született egy döntés, hogy néhány alsóbb rendű utca, vagy éppen lépcső új nevet kap. Pontosabban nevet kap, mert eddig hivatalosan nem voltak elnevezve.
Hogy pontosan melyek ezek, arról ebben a cikkünkben írtunk, viszont az egyik közülük kisebb felháborodást váltott ki, főleg azokban, akik Veszprém helytörténetének apró kuriózumait jól ismerik.
A Ranolder térről az Óváros tér felé vezető lépcsőt ugyanis régóta Márkus-lépcsőként tartották számon, holott, ahogy korábban írtuk, ilyen elnevezés ebben az esetben sem volt hivatalosan. Még a II. világháború előtt hívták Diák-lépcsőnek. A Márkus név egy szívmelengető helyi legendából maradt rajta, miszerint Márkus József ezredes kapitány, aki az 1800-as években élt Veszprémben katonai feladatai mellett nem tudott családot alapítani, így az önkormányzatnak felajánlotta, hogy önköltségen épít egy lépcsőt, hogy könnyebben lehessen közlekedni, ami majd az ő nevét viseli. Ez volt az a lépcső, ami most megkapta a Diák-lépcső nevet.
A Földrajznév bizottság indoklásában ez áll:
A lépcsőnek a II. világháború előtt Diák lépcső volt a hivatalos neve, feltehetőleg a Várba járó diákoknak a Jókai Mór utca és a Vár közti forgalmára utalva. Az utcanév adásának és későbbi elenyészésének részletei feltáratlanok, a név használatának kiszorulása bizonyára összefügg azzal, hogy nincs rászámozva ingatlan.
Utóbb felmerült, hogy ezt az 1824-ben létesült lépcsőt építtetőjéről, Márkus József (1763--1834) ezredeskapitány, városi polgárról kellene elnevezni. Sőt, egy Márkusról szóló kisméretű kiadvány (Veress D. Csaba: Eőri Márkus József ezredeskapitány, 1763--1834, Veszprém, évszám nélkül [1999?]) Asztalos István által jelzett előszava már tényként említi ezt(!), holott maga a mű Diák lépcsőnek írja, közlének nevezi.
Munkacsoportunkban 2018-ban már terítéken volt az ügy. Akkor az a vélemény alakult ki, hogy Márkus József érdemei végül is nem tekinthetők olyan mértékűnek, melyek miatt a történelmi városközpontban, kiemelten frekventált helyen feltétlenül közterületnek kellene viselnie a nevét. Utcanévtanilag tehát szerencsésebb lenne a korábban már létezett Diák lépcső utcanevet feleleveníteni. (Márkus József emlékezetét más módon, pl. valamely emlékjel vagy felirat által is meg lehetne jeleníteni.)”
Az persze erősen relatív, hogy Márkus József érdemei a lépcső létrejöttében valóban nem ütik-e meg azt a szintet, hogy a nevét viselje, és az segít eldönteni ezt a már-már morális vitát, hogy egy kétszáz évvel ezelőtti történetről van szó.
Mindenesetre valószínű, hogy ezt a kérdést is hosszú távon a helyi köznyelv oldja majd meg, a belvárosi hangulatos lépcső pedig a GPS-t böngésző turistáknak Diák-lépcső lesz, a helyieknek pedig Márkus, vagy egyszerűen az, amivel le lehet vágni az utat az Óváros térről a Ranolder tér felé.
