Egyszer egy közeli ismerősöm azt mondta, amikor éppen egy kisfröccs mellett közéleti szemináriumot tartottunk, hogy addig jó, amíg a városunkban személyesen ismerjük a bolondokat. Lábjegyzetként idetűzném, hogy ezt minden rosszindulat nélkül mondta, csupán azokra az amúgy ártalmatlan figurákra gondolt Veszprémben, akik menetrendszerűen feltűnnek a sétálóutcán, vagy meghatározott városrészek jól körülhatárolható földrajzi egységein belül és hangos viselkedésükkel, vagy csupán vizuális adottságaikkal megbontják a napi rutin szőtte városi szociális szövetet, de semmi több.
Nagy igazság van ebben a kijelentésben. Na, nem azért, mert üdvözölendő lenne, ha csupán egy bolond is van az utcákon. A lényeg abban van, hogy sok európai város társadalma összetenné a kezét, ha a hétköznapi mókuskerékből oldalra sandítva nem arc nélküli mozgó próbababákkal találkozna, hanem úgy tekintene ezekre, mint például a „6-os busz szakállas sofőrjére”, a „mindig mosolygós pékséges lányra”, vagy éppen a „hivatal előtt fél nyolckor dohányzó öltönyösre”. Amikor a személyes viszony hiányában sem üti fel a fejét a személytelenség kórokozója.
Nem úgy, mint Bezzegangliában!
Londoni utcakép (Forrás: Pixabay)
A britek még 2018-ban hozták létre a magyarul Magányügyi Minisztériumként lefordítható hivatalos kormányzati egységet. A létjogosultságát mi sem bizonyítja jobban, hogy több kutatás is foglalkozott a szigetország társadalmában azoknak az embereknek a tömegével, akik gyakran hónapokon át nem vesznek részt olyan beszélgetésekben, amik nem korlátozódnak csupán a munkára, vagy az olyan profán személyes érintkezések által megkövetelt diskurzusra, mint amikor valakinek muszáj válaszolnia arra az egyszerű kérdésre, amit egy bolti eladó intéz hozzá: 8,50 lesz. Kártyával, vagy készpénzzel?
Annyira talán nem meglepő, hogy az effajta magány a depresszió és a szenvedélybetegségek előszobája, de a lelki betegségeken túl fizikai tüneteket is okozhat, sőt Vivek Murthy, egykori amerikai tisztifőorvos szerint akár a korai halálozással is szignifikáns kapcsolata lehet az elmagányosodásnak, ami az USA-t ugyanúgy sújtja, mint a már említett briteket.
De maradjunk csak Európában! Az Eurostat 2015-ben közzétett felmérése szerint – ez még a Covid előtt készült, azóta vélhetően jobb nem lett a helyzet – a legtöbben az olaszok, franciák, hollandok és a digitalizációban úttörőnek számító észtek között vannak, akik magányosnak érzik magukat a hétköznapokban. Ezzel szemben a magyarok, csehek, szlovákok, finnek kevésbé szenvednek ettől.
Azok aránya, akik nem tudják megbeszélni személyes dolgaikat senkivel (Forrás: Eurostat)
Bevallom, sokáig politikusi lózungnak tartottam, amikor kis-nagyvárosunk vezetői is a helyi közösségekben rejlő kohéziós erőről és azok megerősítéséről beszéltek. Még úgy is, hogy az EKF-nek is ez volt az egyik hívómondata. Úgy gondoltam, ezeknél érvényes az önszervező erő, felesleges a külső beavatkozás. Tévedtem.
A közösségekbe fektetni az egyik legjobb városvezetői döntés. Nemcsak jól eladható politikai termék, hanem már-már közgazdaságilag is értelmezhető. Az élhető város egyik mozgatórugója, amire Veszprém városvezetése feltette a 2030-ig szóló stratégiáját.
Csakhogy itt már a kiindulópont is jóval előnyösebb. Legalábbis nincs szükség magányügyi tanácsnokra az önkormányzatban.
