Sokunknak a vezérelvűség, az iránymutatás juthat az eszünkbe a tizenkilencedik és a huszadik századi költőkről. Az 1850-ben született Endrődi bár haladó volt, de nem forradalmár.
Vannak, akik a nevét sem ismerik, csupán a lakótelepről, noha Arany János halála és Ady Endre megjelenése között őt tartották a legnagyobb magyar költőnek.
A szobránál kedd délután emlékeztek meg, ahol Heiter Sándor mondott beszédet, a költő születésének 174. évfordulóján. Heiter kiemelte: Endrődi szívós szorgalmával összeállított könyve, a Petőfi napjai a magyar irodalomban a mai napig nélkülözhetetlen forrásmű, csak úgy, mint A magyar költészet kincsestára című antológia. Ezen irodalomtörténeti alkotások mellett egyéni hangú költészete is kiemelkedő volt. Ismerte és szerette a magyar irodalmat, mindig igyekezett igazságot szolgáltatni a fel nem ismert, vagy félreismert értékeknek.
Kortársai elismerték, komolyan vették, noha nem tartozott egy irodalmi körbe sem, így senkinek nem lehetett szívügye.
Az 1849 utáni elnyomatás idején született és nőtt fel, méghozzá olyan művelt családi körben, ahol egy életre magába szívta a lelkesedését Kossuthért. Verseiben képes volt kísérteties lenni, és szójátékos. Új megfogalmazásban szólaltak meg azok a témák, amelyek őstémák a költészetben, úgy, mint a szerelem, a haza, az emberiség.
Heiter Sándor felhívta a figyelmet arra: a mi feladatunk, hogy méltó módon emlékezzünk rá, és cél elérni, hogy példaként szolgálhasson a ma emberének.
Sz. Csordás Éva
A költő több versét Sz. Csordás Éva szavalta el, elmélyítve ezzel is a költő világát a megemlékezőkben. Az összejövetel végén elhelyezték az emlékezés koszorúit, többek között Halmay Gábor képviselő Veszprém város nevében, Heiter Sándor és Szöllősi Mihályné a Jeruzsálemhegyi Baráti Kör nevében, valamint Sebő József és Farkasné Molnár Csilla a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Veszprém vármegyei tagozata részéről.
Endrődi Sándor: ÉN VOLTAM?...
Én voltam az a nyugtalan gyerek,
Ki egykor annyi álmot kergetett,
S szentül hivé: mit érez, gondol, az
Mindennél igazabb igaz?!
Én voltam az a szilaj, vad legény,
Ki szenvedélye zúgó tengerén,
Szívét tépdesve száguldozta át
Az örvényt meg az éjszakát?!
Én voltam az a dacos férfi, én,
Ki egykor az egeket döngetém,
És a világot tettvággyal teli,
Újjá véltem teremteni?!...
Mintha kiégtem volna teljesen,
El-eltünődöm szenvedélytelen;
Fölöttem hideg téli csillagok...
Vihar voltam, most csend vagyok.
