Maggie Stiefvater: All the crooked saints – Tökéletlen szentek
Bicho Raro különleges hely, de még különlegesebbek az ott élő Soriák, akik nemzedékek óta képesek a csodatevésre. Megváltásért sóvárgó emberek tucatjai zarándokolnak el hozzájuk a sivatagba – és ragadnak ott jó időre. A csodát ugyanis, vagy legalábbis a második csodát nem adják olyan könnyen, és aki Bicho Raroba jön, annak számolnia kell a sötétséggel, amely ott lakik az emberek szívében és amely itt képes testet ölteni.
A történet főszereplői a három tizenéves Soria unokatestvér: Daniel, Bicho Raro Szentje, aki mindenkin igyekszik segíteni, csak magán nem tud; Beatriz, az érzelmek nélküli lány, aki leginkább csak a gondolatait szereti vizsgálgatni, de persze az ő látszólagos lelki állóvize is felkavarodik, amikor új vendég érkezik hozzájuk; valamint Joaquin, aki éjszakénként Diablo Diablo néven vezet egy kalóz-rádióállomást. Ők azok, akiknek az összetartására a legnagyobb szükség lesz, amikor Danielt ellepi a saját sötétsége és kérdésessé válik a szentek és a zarándokok sorsa is.
Maggie Stiefvater a kedvenc íróm, és bár az elején furcsa volt a tőle megszokott paranormális/fantasy YA-k (young adult – fiatal felnőtteknek szóló) helyett egy jóval inkább a mágikus realizmus műfajába tartozó történetet olvasni, idővel nagyon megszerettem ezt a világot, ahol a sivatag énekel a szerelméről, a csillagok olyanok, mint a rádiófrekvenciák, a baglyok tollának suhogása csodát jelez, az emberek pedig különös átalakulásokon mennek át, és amely egy gyönyörű allegóriaként szolgál arra, hogy az életben időnként mindenkit bekebelez a saját sötétsége, de ha képesek vagyunk megbékélni vele, oda-vissza működhet a metamorfózis.
M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk
Az utóbbi időszakban a filmvásznon és az irodalomban is nagy népszerűségnek örvendenek az ún. dark academia tematikájú művek: az esztétikai irányzat lényegében a tudást, az egyetemi világot és a művészetet, na meg a szépséget eszményíti, az erre alapozó történetek pedig általában egy bevált receptet követnek: végy egy elit akadémiát, egy különc csoportot, melyet a kiváltságosok között is a legkiváltságosabb öt-hét szép, művelt és gazdag fiatal alkot, aztán rengesd meg a zárt kis világuk falait valamivel, ami odaszúr a hiúságuknak és a barátokból ellenségeket farag, kisebb kataklizmát előidézve.
Tulajdonképpen erre épít a Mintha gonoszok volnánk is (megjegyzés: az angol eredeti If we were villains szerintem sokkal kifejezőbb, mint a magyar fordítás): adott hét színinövendék, akik egy elit művészeti főiskolán Shakespeare-t tanulmányozzák. Mindegyiküknek megvan a zsánere az életben és a színpadon is: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta. Amikor azonban a soron következő darabban megváltozik a szereposztás, a szépen leosztott lapok összekuszálódnak, az indulatok elfajulnak és egyiküket holtan találják.
A történetet a csapat egyik tagja, a tízéves börtönbüntetése után szabaduló Oliver Marks meséli el, és persze a kérdés végig az: mi vezetett a társuk halálához és ki ölte meg őt valójában?
A Mintha gonoszok volnánk talán nem annyira zseniális, mint nagy elődje, A titkos történet Donna Tarttól, viszont képes az utolsó oldalig fenntartani a feszültséget, igazi csemege Shakespeare- és színházrajongóinak, miközben szeretet és gyűlölet egybefonódásáról, az emberi lélek rettentő mélységeiről is mesél, megmutatva, hogy egy személyben mennyire ott tud lenni fény és árnyék is.
Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
„Akik azt hiszik, hogy a halálnál nincsen borzalmasabb, semmit sem tudnak az életről.” Ezt az idézetet emelték ki Sue Monk Kidd könyvének fülszövegében, és bár meglehetősen nyomasztó és a regény teljes hangulatának teljességét tekintve talán egy kicsit félrevezető, való igaz, hogy A méhek titkos élete nem egy könnyű olvasmány.
Tizennégy éves főszereplője, Lily Owens egész kicsiként elvesztette édesanyját, ráadásul közrejátszott a halálában, apja híján van mindenféle szeretetnek, egyetlen támasza, dajkája, a feketebőrű Rosaleen pedig bajba kerül, amikor saját szabadságjogai mellett próbálna kiállni. Szerencsére Lily elég leleményes, így ketten együtt megszöknek Tiburonba, a kisvárosba, amely a lány anyjától származó emlékeinek kevés darabkája közül az egyik. Lily azt reméli, a három nővértől többet megtudhat édesanyjáról, valamint az őket odavezető, különös fekete Mária-kép történetéről is.
A méhek titkos élete hangulatában egy picit talán olyan, mint az elmúlt évek nagy szenzációja, az Ahol a folyami rákok énekelnek: fontos szerepet kap benne a természet, a főhős ugyanúgy szeretetéhes, és az 1960-as évek ellenséges közege is stimmel, előbbivel ellentétben viszont Sue Monk Kidd sokkal inkább megadja azt a fajta feloldozást, amire mi is legalább annyira vágyunk, mint Lily: feloldozást a tévesnek ítélt szeretetlenség súlya alól, a múlt hibái alól, a gőgös sebezhetetlenség terhe alól. Közben pedig azért morzsoljuk a könnyeket, mert olykor túl elviselhetetlennek tűnik az a sok seb, amit életünkben szerzünk, de szerencsére közben ragtapaszt is ad hozzájuk az élet.
