Huszonöt évvel ezelőtt Vidar Gylfasonnak, a mindössze 369 lakosú kis izlandi halászfalu, Hellissandur futball edzőjének volt egy nagy álma: a lávafolyam területén, összefogással focipályát építeni, amely megfelel a nemzeti FA-kupa szabályainak. Mindenkinek fontos volt, így vödrönként hordták a földet, az egész falu füvesített, álom-pálya épült. Azóta mégsem tette be egytelen csapat sem a lábát a pályára, mivel az akkori klub idegenben csúnyán kikapott. Pontosan 10-0-ra. A meccsre – a kikapott játékosok – alig emlékeznek, van akinek csak annyi maradt meg, hogy sok gólos meccs volt. Ez a fajta hozzáállás a múlthoz, a vereséghez, vicces helyzeteket szül. Természetesen mindenki emlékszik a csúfos vereségre…
Most, több mint húsz év után Vidar elszánt fia, Kari elhatározza, hogy végre hazai pályán győzelemre viszi Hellissandur szellemét és megvalósítja apja álmát. Igyekszik összeszedni az egykori, immár sörhasú csapatot, amelynek újjáépítésében szerencséjére futballista kamaszok és még egy hölgy is segít.
Hogy miről szól az elhatározás? Azon túl, hogy valaki más álmainak megvalósítására törnek, és e mögé rejtőznek, valójában önmaguk is fókuszba kerül. Régi álmok valósulhatnak meg, kimaradt ziccerek lehetősége ez. Na meg persze a csapatmunkáé, az összetartozásé. A magukkal finoman önironikus társaság egy évvel a bajnoki meccs előtt kezdi el összegyűjteni csapatát. Közben viccesen megemlékeznek a több mint két évtizede történt vereségről, ami sokak kedvét szegte a futballtól.
A csapatban gyakorlatilag bárki játszhat, aki egy kicsit többet tud futni mint az átlag, a tizenötéves fiútól kezdve a negyven pluszos nőn át, a sörhasú férfiak is „ringbe szállnak”. Hisznek magukban, vagy talán a bulit látják benne, de tény, hogy csak-csak összevergődik a csapat, ezen a hideg, fagyos helyen, ahol télen vastag jég borítja a pályát, azt az egyet, ami van, és amin – ha az álom beteljesül – bajnoki meccset játszanak.
Fotó: BIDF
Bevallom, ennyire még sosem élveztem a focit, mint ebben a dokumentumfilmben. És bár látva a csapat lelkesedését, bízva optimizmusukban sem gondoltam a film legvégéig, hogy nem csúfos vereséggel zárul a mérkőzés. Először azonban szükség volt egy szerencsés sorsolásra, ami lehetővé tette, hogy hazai pályán játszanak. Ez pipa. Nagy örömködés, végül eljön a nagy nap. Úgy lépnek a pályára, hogy megbeszélik, akármi történik, akárhány gólt kapnak, emelt fővel távoznak majd. Az első félidő meglepően kiegyenlített játékot mutat, végül a második félidőben az álomcsapat beenged két gólt. Úgy hiszem, ezzel az állással a meccs előtt kiegyeztek volna, de látva, hogy mennyire fej-fej mellett tudtak haladni, felcsillantak a szemek. Közben bemondják az izlandi tévében, hogy az amatőr csapat egészen jól áll, meglepve ezzel a futball rajongókat.
Mivel hivatalosan nem játszhat nő a férfi csapatban, így közös megegyezéssel a rendes játékidőn túl, tíz perc ráadással zárnak, ami már ugyan nem hivatalos, mégis megadja azt az élményt, amit mindenki úgy várt. A női szereplő be is áll az utolsó tíz percben, majd mindenkinek a meglepetésére egy hatalmas gólt lő. Emelt fővel távozik a csapat.
A cél teljesítve. Mindenki boldog. De eddig is azok voltak. Az izlandi csapatnál a foci valami sokkal többről szól. Az együttlétről, az összetartozásról, a hitről. Az életről. Elképzelem, ahogy a film hősei élik az életüket, valószínűleg mindenhez úgy állnak hozzá, ahogy a focihoz. Valószínűleg mindenben a lehetőséget látják, a jót. Sokat tanultam a filmből, és akik jelen voltak a veszprémi vetítésen mind könnyes szemmel, mosolyogva tértek haza. Talán mindünkben nyomot hagyott az az optimizmus, ami tanulandó. Ami tanulható…
Nyitókép: BIDF
