A beregszászi és a nagyszőlősi városi sportiskolák serdülő futballcsapatai csaptak össze mintegy fél évszázaddal ezelőtt. Az első perctől egyértelmű volt a vendég szőlősiek fölénye, akik 7-2-re vezettek az első félidő után. A pihenőre érkező játékosait az oldalvonal mellett várta a szőlősi edző, és hatalmas pofont kevert le a kapusának, aki köpni, nyelni sem tudott a döbbenettől, majd ordítva jött a magyarázat: „Mit csináltál a második gól előtt?” Valóban kapushibából esett az a találat, de hát mégiscsak öt góllal vezettek, talán kevésbé drasztikus számonkérés is elég lett volna – futott át az agyamon, ugyanis közvetlen szemtanúja voltam az esetnek, mint az ízzé-porrá zúzott beregszásziak egyike. Minket nem bántott az edzőnk, pedig végül 12-3-ra kikaptunk hazai pályán. Úristen, mit kaptunk volna a szőlősi trénertől?
Amikor a Siófoki Bányász ifjúsági focicsapatába igazoltam, az első idegenbeli mérkőzés előtt a csapattársaim felvilágosítottak arról, hogy a csapat hagyományai szerint ilyenkor szokták avatni az újoncokat. Ez úgy zajlik – tudtam meg a társaimtól –, hogy a meccs után egyenként rácsapnak egy hatalmasat az avatott fenekére. (Ezt már ismertem, ugyanis az első osztályosokat is így avatták gimnáziumi tanulónak, és ezen korábban már átestem.) Aztán gyorsan hozzátették, hogy a verést ki lehet váltani egy láda sörrel. Nem sokat gondolkodtam, az utóbbit választottam. Nem emlékszem pontosan, Pécsről vagy Komlóról jöttünk haza, és az útba eső ságvári Görbe tök nevű kocsma előtt a csapatkapitány megállíttatta a buszt a sofőrrel. Pontosan emlékszem, 105 forintba került a 20 üveg Balatoni Világos, amivel lemostuk magunkról az út porát. Ekkor ittam először sört, mert hogy vette volna ki magát, ha az „ünnepelt” nem iszik – még azt hitték volna, hogy valamiért neheztelek. A csapat tagjai többségében szakmunkástanulók voltak, akiket a mesterük nem csak a szakma fogásaira tanított meg. Később tapasztaltam, hogy mi nagyon visszafogottan söröztünk, a bányászcsapatok ifistáihoz képest.
Aztán sportvezetőként, majd újságíróként tapasztaltam, hogy nem csak a labdarúgásban vannak sokféle ösztönzők. A tini tornászlányok – igaz, néha könnyek között – azért csinálták meg a nehéz gyakorlatokat, mert jobban féltek az edző haragjától, mint attól, hogy összetörik magukat, pedig tettlegességtől nem kellett tartaniuk. Az úszók azért kaptak egyet a fenekükre a strandpapuccsal, ha az edzésen jelentősen elmaradtak az elvárt időeredménytől. Megjegyzem, minderről tudtak a gyerekek szülei, és nem csináltak ügyet belőle. Akkoriban még a suliban is gyakran elcsattant egy-egy pofon, ha a büdös kölyök nagyon nem bírt magával...
Két esetre emlékszem, amikor a veszprémi kézilabdacsapat horvát mestere, Zdravko Zovko meccs közben a kispadnál egy fülessel ébresztette fel a szerinte nem kellően koncentráló játékosát. Kiril Lazarov és Gulyás Péter volt az áldozat. A mester elmondta, hogy játék hevében nem talált jobb módszert a „szunyókáló” kézilabdázó „felébresztésére”, de a mérkőzés után elnézést kért a sértettől, ezért nincs harag.
Azt nem tudom, hogy Igor Turcsin, a világverő szovjet női kézilabdacsapat, a Szpartak Kijev mestere kért-e elnézést az olimpiai- és világbajnok Tatyjana Makarectől azután, hogy a Vasas elleni budapesti BEK-mérkőzésen a kispad mellett megrángatta a copfját.
Az említett néhány példából is kitűnik, hogy bizony az edzők nem mindig bánnak kesztyűs kézzel a tanítványaikkal, és nem csak a kiskorúakkal. Hogy ennek hol húzódik a határa, azt véleményem szerint minden érintettnek magának kell érezni, mert mindenkinél máshol van az a bizonyos tűrésküszöb. Ami az egyiknél még belefér, az a másiknál már nem – vagy egyáltalán nem fér bele.
