Hadd kezdjem egy személyes vallomással! Mostanában sokat gondolkodom azon, vajon hova jutottam volna, ha egykor lett volna lehetőségem profi tanítómesterek mellett táncolni. Lehettem volna hivatásos táncos? Vagy ha az nem is, olyan tinédzser, akinek a kamaszévei fellépésekkel telnek, nem csak szobai táncokkal? Néhány elejtett dicséret a videókból ellesett balett pozíciók leutánzására, a felnőtt fejjel már hihetetlennek tűnő, gyerekként ösztönösen jövő mozdulatok felidézése azt sejteti, talán igen. Persze, mi lett volna, ha? szcenáriókon ábrándozni meddő eszmefuttatás, és nem is célom magamat piedesztálra emelni.
Mindezzel inkább csak arra szerettem volna utalni, mennyire nagyszerű az, ha a szenvedélynek – a gyerekkori szenvedélynek – van hol kibontakoznia.
Többször írtam már itt a Victoria Art & Sport Egyesület és a Csermák Antal AMI növendékeinek sikereiről – legutóbb például az olaszországi szereplésükről, ahol immár profi kategóriában megmérettetve is felkerültek a dobogóra, majd a sikerszériát hazai versenyeken is megismételték –, hogy mennyire csodálom őket és milyen jó, hogy Veszprémben is egyre nagyobb teret kap a balett.
Ezt illetően valójában csak ismételni tudom magam. Mégis, az egyesület hétvégén lezajlott évzáró balett gálája kapcsán muszáj újra és újra elmondanom, mennyire fantasztikus, hogy ha egy fiatal balettozni szeretne, akkor azt már itt is megteheti – igen magas színvonalon –, és hogy mennyire fontos, hogy a műfaj támogatottsága továbbra is folyamatos legyen. És ezt igazából nem az én szavaim bizonyítják, hanem ez a gála.
Mert itt volt ez a két órás rendezvény, megszámlálhatatlanul sok, minimum 25-30 produkcióval, és én csak ámultam, mekkora elhivatottságot, lelkesedést és alázatot jelent már az, hogy ezek a gyerekek ennyi koreográfiát megtanultak és előadtak. Hogy mennyire tehetségesek, hiszen olyan mozdulatokat viteleznek ki kecsesen, amivel ha egy átlagember próbálkozna, nos, maradjunk annyiban, hamar felsülne. Persze, ők sem úgy születtek, hogy azonnal tudtak spiccelni, spárgázni vagy éppen sorozatban öt-hat forgást teljesíteni szédülés nélkül. Rengeteg munka van ebben, több évnyi felkészülés, valószínűleg néhány esés-kelés is. De olyan jó volt látni ezt is a pici, óvodás csoportok és a kamaszok teljesítményének kontrasztján (és félreértés ne essék, ebben semmi leszólás nincs előbbiekre nézve), hogy hova lehet eljutni, ha az ember odateszi magát. Ebben az instant világunkban, ahol mindent azonnal akarunk, időnként jó emlékeztetni magunkat rá, hogy bár a célig olykor sokkal hosszabb és küzdelmesebb út vezet, mint azt szeretnénk, mégis mennyire felemelő érzés megharcolni valamiért, amire igazán vágyunk, újra és újra legyőzni a saját határainkat, és tudni, hogy a sikerért valóban megdolgoztunk, nem csak úgy az ölünkbe hullott.
De nem csak ezt volt jó látni és megélni. Hanem a legapróbb kis balerinák és balett-táncos fiúcskák csillogó tekintetét is, a mozdulataikban megbúvó büszkeséget, hogy lám, ők is reflektorfénybe kerülhettek kicsit. Az ő esetükben ez még leginkább játék, de egy gyereknek pont erre van szüksége: játszani, amibe belefér, ha itt-ott nem tűpontos a koreográfia – attól még ugyanolyan ügyes. Nem mellesleg, már itt is akadtak olyan tehetségek, akik egyenesen kiragyogtak, akik tényleg a balett-táncosi pályára születtek.
Ám ha valakiből nem lesz profi táncos, az sem számít. Nem muszáj mindenből anyagilag profitálni, nem feltétlenül szükséges, hogy a gyerekkori hobbiból hivatás is legyen idővel. Elég az is, ha valamit „csak” szerelemből csinálunk, őszinte szenvedéllyel, kikapcsolódásként, azért, mert most épp errefelé húz a szívünk. Tulajdonképpen ebből már éppen eleget profitálunk: örömöt, elégedettséget, teljességet. Egy olyan életet, amiben valószínűleg kevesebb a megbánás, mert nem kell azon gyötrődnünk majd felnőttként, vajon voltunk-e elég bátrak követni a szívünk vágyát, vajon tettünk-e eleget azért, hogy igazán önmagunk lehessünk. És azt a sok-sok járulékos dolgot, amit már szintén jó párszor elmondtam: tartást, fegyelmet, alázatot, jobb testi-lelki egészséget, közösséget.
De ehhez tényleg kell, hogy bizonyos feltételek megvalósuljanak: legyen támogató közeg, amely segít kibontakoztatni a tehetséget, akár az infrastruktúra biztosításával, akár anyagi segítséggel, legyenek nyitott, a gyermekükre odafigyelő szülők és persze legyenek tanárok, akik szívüket-lelküket beleteszik az oktatásba, mint ez esetben Bognár Carolyn, Tóth Gabriella, Varga Kristóf, Hevesi Gréta és természetesen az egyesület alapítója és vezetője, Podolskaya Viktória balett-mester, aki nemrégiben Csermák-díjban, valamint BONIS BONA – A nemzet tehetségeiért díjban részesült. Utóbbi külföldiként, de magyar állampolgárként különösen nagy megtiszteltetés számára, és talán még közelebb viheti ahhoz az álmához, hogy Veszprém a balett városa legyen.
Podolskaya Viktória
Azt hiszem, ez az álom pedig már nem csak az övé: hanem azé a sok-sok tehetséges fiatalé is, akik szombat este a Hangvilla színpadán brillíroztak. Ne hagyjuk veszni ezt az álmot.
