A legnagyobb nehézséget az okozza az egyháztörténészeknek, hogy a középkori magyar keresztény egyházról a mai napig nem áll rendelkezésre egy átfogó történetleírás. Ugyan mozaikszerűen megismerhető a Szent Istvántól íródó történet, viszont számos forrás még ma is külföldi levéltárak mélyén rejtőzik, aminek összegyűjtése és feldolgozása emberöltőkben mérhető csak.
Pontosan ez az, ami miatt Boldog (Magyar) Ilona életéről sincs meg minden kétséget eloszlató leírás, viszont az a néhány fennmaradt levél, amiben említik őt, felrajzol egy korabeli egyházpolitikai vitát is, aminek köszönhetően a Veszprémben élő apáca híre egészen Itáliáig elért, sőt kultusz alakult ki körülötte.
Abban, hogy erről ma, nyolcszáz évvel Boldog Ilona halála után tudhatunk, nagy szerepe volt egy bizonyos Ferrari Zsigmondnak, olasz származású domonkos szerzetesnek, aki még a XVII. században kezdte el feldolgozni a domonkosok magyarországi történetét, amikor újjászervezték a rendet az országban. Ő volt az, aki kutatásaiban többször találkozott egy Veszprémben élő apácával, akivel kapcsolatban visszatérően két tényt mindig megemlítettek: ő volt a nevelője – magistrája – IV. Béla lányának, Margitnak, valamint stigmatizált volt, azaz testén hordozta Krisztus sebeit.
Sokáig Ferrari kutatása volt az egyetlen, amit a történetírók alapul vettek, de újabb információkat senki nem tudott hozzátenni Ilona élettörténetéhez. Annyit lehetett róla tudni, hogy valamikor az 1200-as évek elején született, magyarul beszélt, a veszprémi domonkos kolostorban élt egészen 1270-es haláláig, bár utóbbi dátum sem igazolható százszázalékos biztonsággal, hiszen más források 1240-re teszik halálát. Pont emiatt kétséges az is, hogy Ilona valóban Szent Margit nevelője volt-e Veszprémben, vagy a király lánya csupán az elbeszélésekben találkozhatott Ilonával, hiszen ő csak 1242-ben született.
Ezek a néha egymásnak ellentmondó információk éltek csak sokáig, egészen addig, amíg egy francia tudós, Robert Fawtier a XX. század elején egy másik egyháztörténeti kutatás során nem találkozott újra Ilona nevével. Ráadásul úgy, hogy nem is a magyar szentek élettörténetét akarta feltárni, hanem az itáliai Sienai Szent Katalin után nyomozott.
De akkor mégis, hogyan kapcsolódik össze egy veszprémi apáca és a katolikus egyház egyik leghíresebb szentjének története, akinek közvetlen szerepe volt abban, hogy a pápaság a közel hetvenéves avignoni-fogság után visszaköltözzön Rómába? Ráadásul úgy, hogy még csak kortársak sem voltak, egy emberöltő választotta el Boldog Ilonát és Szent Katalint a történelemben.
Sienai Szent Katalin szobra
A válasz egy XIV. századi egyházpolitikai küzdelemben keresendő, amit a ferencesek és a dominikánusok vívtak egymással. Utóbbiak minden áron szerették volna elérni, hogy egykori rendtársukat, Katalint a Vatikán szentté avassa, valamint ismerje el, hogy a nő valóban stigmatizált volt. Igen ám, de egészen addig csupán Assisi Szent Ferenc, a ferences rend alapítójáról lehetett elmondani, hogy Krisztus sebeit hordozta, a szerzetesek pedig szerették volna megtartani ezt az egyedüliséget.
A domonkosok minden információt, bizonyítékot igyekeztek összegyűjteni, ami Katalin mellett szólt, így jutott el egy magyar apácának a híre hozzájuk, aki állítólag ugyanúgy magán viselte a stigmákat, mint olaszországi rendtársa a domonkos kolostorban.
Az olasz dominikánusok viszont azzal sem voltak tisztában, hogy ez az állítólagos magyar apáca pontosan kicsoda. Felmerült az is, hogy talán magáról a király lányáról, Margitról szólnak a legendák. A tények tisztázása miatt a rend magyarországi provinciálisától kértek tájékoztatást, az ő levelezésükből derült ki, hogy Ilona volt az az apáca, aki stigmatizált volt és ezt találta meg Fawtier is a kutatása során.
Áprilisban ismét domonkos rendi apácák sétáltak ott, ahiol egykor Boldog Ilona is, a látogatókat Udvardy György érsek vezette körbe
De nem ez volt az egyetlen csodaszámba menő történet, ami Ilonához kapcsolódott. Állítólag, amikor imádkozott a teste néha a levegőbe emelkedett, máskor pedig látomásában maga Jézus nyújtotta felé az Eucharisztiát. Szólnak arról is történetek, hogy az elszáradt virágok az érintésétől újra életre keltek, valamint a gyógyítás szentségét is megkapta. Halálakor állítólag maga Krisztus jött érte, hogy örökre a boldog halhatatlanságba vezesse a mennyek országába, később pedig a sírjánál több gyógyulás is történt.
Ilona kultusza hamar gyökeret vert Itáliában, elsősorban Velencében a domonkosok körében. Alakja az ikonográfiában is többször megjelent, nem egyszer Szent Katalin mellett. Ezeken Ilonát Krisztus sebeivel együtt ábrázolták, amelyekből liliomok nőttek ki.
Magyarországon mégsem került a leghíresebb szentek közé, bár Ádám Iván kutatásából tudni lehet, hogy a székesegyházban 1462-ben még állt egy oltár, amit neki szenteltek. Magyar eredetű leírás sincs Ilonáról, ahogy a sírja is elveszett. Utóbbi valószínűleg a török pusztítás idején, amikor az oszmánok lerombolták a kolostort, aminek ma már csak néhány fala áll a Benedek-hegy lábánál, ki tudja, talán valamelyik kő alatt Boldog Ilona sírjával.
A cikk nem jöhetett volna létre Tóth László Magyarországi Boldog Ilona legendája című tanulmánya nélkül.
