…Órákig tudtuk volna hallgatni, és még tovább, hiszen árad Gryllus Dánielből a gazdagság, mert – a színpad előtt hallgatva őt – úgy hiszem, a szövegek, a dallamok, az izgalmas elbeszélések ismerete, és belsőbe történő elraktározása egyfajta bőséget, gazdagságot jelenthet. Erről diskuráltunk a Kaláka zenészével, aki úgy véli, a költészetnek éppen az az értelme, hogy fogódzót ad nehéz helyzetekben, amikor úgy hisszük, nincs remény. Visszaemlékezve megállapítja, már a kezdetekben is közelebb állt hozzá a költészet, mint a prózairodalom, noha természetesen utóbbinak is fogyasztója, sőt, a Kaláka énekel is több Örkény novellát. És ami az énekelt szövegeket illeti, az operaáriák, vagy énekelt szakrális szövegek jobbára prózában vannak.
Elmeséli azt is, hogy gimnazista korában Kosztolányi Dezső, Arany János és Tóth Árpád mind rendkívül közel álltak hozzá, sőt, utóbbi műveiért már általános iskolában rajongott. Nevettek is rajta a magyartanárok, mondván, hogy nem értheti a költőt. Még néhány sorát is felidézi a zenész: „Ez a nap is, mint a többi. Elmúlt. Vége. Ez az est is, mint a többi. Eljött. Béke.”
Arról, hogy vajon mit érzett meg Tóth Árpádból az általános iskolás Gryllus Dani, így beszélt: „A kamaszkor nem könnyű, még ha nyilvánvaló, hogy olyankor nem a halálvágy uralkodik az emberen, de egyfajta énkeresés, amikor nem találja a helyét bizonyára elő-elő törhet, ahogy belőlem elő is tört. Még akkor és ott megragadt bennem ez a kis költemény, s a mai napig előveszem valahonnan mélyről, s talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a lelket nem éri felkészületlenül egy-egy nehezebb helyzet. Nem énekelem ezt a verset, oly annyira közel áll hozzám, s megérint.”
Ha már gazdagság: számomra elképzelhetetlen, hogyan fér egyre több és több szöveg egy elmébe. Gryllus bevallja, az újabb szövegeknél manapság érzi, hogy a memória olykor cserben hagyja, de mint mondja, semmi szégyellnivaló nincsen abban, ha egyfajta mankóként kiteszi maga elé a példányt.
Kérdésemre azt is elárulja, nem volt olyan időszak életében, hogy a zene, az éneklés háttérbe szorult volna. Az együttes tehát ötvenöt éve folyamatosan színpadon áll, s ahogy ez a róluk készült dokumentumfilmben is kiderül, egyik rendszer sem szállt rájuk, mindig játszhattak.
Gryllus ezen felvetésem kapcsán egy kérdést fogalmazott meg magyarázatként: „Arany Jánost vagy József Attilát ki cseszegette? Melyik rendszer? Ők oly annyira mindenek felett álltak, hogy senkinek nem jutott eszébe, hogy azért, mert az ő műveiket játsszuk, bántsanak minket. Azért hozzáteszem, 1981-ben Erdélyben eljátszottuk a Walesi-bárdokat, és József Attila Levegőt című versét. De hát ugye: ki mit hall ki belőle?”
A dokumentumfilmre visszatérve, amelynek premierje Veszprémben a Magyar Mozgókép Fesztiválon volt, Gryllus elmondta, tetszett neki az ötlet, miszerint a rendező, Pigniczky Réka arra vállalkozott, hogy filmen mutatná be az együttes elmúlt ötvenöt évét. A zenész örül annak, hogy az egész forgatás természetesen zajlott, a zenészeknek nem kellett „szerepelniük” a film kedvéért: „Csináltuk a dolgunkat, a stáb pedig felvette, de önazonosak maradtunk. Egyedül a Cartagenába való utazás nem valósulhatott volna meg, ha nincsen a forgatás.”
A film következői vetítéseiről itt olvashat.
Az idézett verset itt találja meg.
