Kezdem a válasszal. Nem kell rosszban lenni, nem kell utálni sem a másikat, de nem is kell úgy tenni, mintha ezeréves barátság kötne össze csak azért, mert összetalálkozunk az utcán, teljesen véletlenül. Ugyanis semmi baj azzal, hogy nem tudunk minden egykori ismerősünkről mindent, ettől még lehetünk jó emberek, ettől még csak nem is tűnünk rossznak.
Nem véletlen alakul ki az embernek egy köre, baráti vagy más jellegű érdeklődési köre, akikre bizonyosan figyelünk, hiszen adott esetben egy az értékrendünk, jóban vagyunk, üdítő egymás társasága. Bár a szeretet nem lehet véges, mégsem kell mindenféle megfelelési kényszerből bájcsevegni azzal, akivel mélyen, legbelül nem szeretnénk.
Magunkat és egymást is megalázzuk, amikor álérdeklődést mutatva, egymás nyakába ugorva, már-már a naptárunk után kapkodunk, hogy kávé időpontot egyeztessünk valakivel, akit évek óta nem láttunk, és valójában ez alatt a „szünet” alatt még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy mi lehet vele, az meg pláne nem, hogy le kellene ülni egy közös kávéra. Mégis itt állunk egymással szemben, nagy zavarunkban, amiért évek óta egymás felé sem néztünk, mindketten szorgosan érdeklődünk a másik után. Miért kellene? Kedves köszönéssel is megoldhatjuk a dolgot, jobb, mint az álizgatottság.
Gyakorlás és tudatosság kérdése, hogy miként cselekszünk egy ilyen helyzetben, a kíváncsi érdeklődés persze minden esetben jólesik az embernek, de talán nem érdemes úgy elválni, hogy: „Össze kéne végre futni valamikor, igyunk meg valamit!”, hiszen már közben mindketten pontosan tudjuk, hogy semmi nem lesz belőle, ám két év múlva, amikor megint összefutunk, majd számon kérjük egymáson, hogy miért nem kerestük a másikat, pedig már olyan jó volna… Később pedig az út túloldalára is átmegyünk, mert már kellemetlen a találkozás.
Egyszóval kedves köszönés, és minden meg van oldva…
Borítókép: Pixabay.com
