Emlékszem még azokra az időkre, amikor a Veszprémi Ünnepi Játékokat a várban, barokk díszletek között rendezték meg, és amikor a zenei irányvonalat a jazz, a világzene és az opera határozta meg. Ehhez képest az idei lineup húzónevei a Milky Chance és Paloma Faith, én pedig csak pislogok, azt se tudom, milyen rendezvényen vagyok. Valószínűleg Paloma is hasonlóképpen érzett, mert végig következetesen arról beszélt, hogy Budapest mennyire szép hely, és milyen jó itt lenni.
Átérzem a szervezők dilemmáját: az első Ünnepi Játékok óta eltelt bő két évtized, az akkori negyvenes-ötvenes célközönség ma már hatvanas-hetvenes, muszáj nyitni a fiatalok felé, nem lehet elkerülni a megújulást, ha hosszú távú jövőt szeretnének biztosítani a fesztiválnak. Másrészt viszont nosztalgikus érzéseket keltenek bennem az emlékek: ahogy az érsekség két-háromszáz éves épületei magasabb szférába emelték a falaik között felcsendülő dallamokat. A kontraszt akkor ütött meg igazán, amikor csütörtök este felcsendült az Eat Shit and Die! című eposz, majd a művésznő azt mímelte a koreográfiában, hogy kitörli a fenekét a kezével és a közönség közé hajítja a végterméket. Szinte hallottam, ahogy a “Prémium Zenei Fesztivál” feliratú neonfény sisteregve kialszik, és recsegve-ropogva a mélybe zuhan a felhőkarcoló tetejéről.
Az énekesnőt az sem tette szimpatikusabbá, ahogy az átvezető konfokban beszélt: mert bár a randizós sztorijainak videochatben maszturbáló férfi szereplői tényleg vállalhatatlanok, de nem sokkal jobb az ő “fizetned kéne, hogy találkozhatsz velem” mentalitása sem. Az pedig kifejezetten kiábrándító, ahogy a gyerekéről beszélt, akiknek az “anya, nézd!” mutatványaira legszívesebben azt válaszolná, hogy ez “unalmas” és “szar”. Persze legyünk őszinték, szülőként időnként tényleg gondolhatjuk azt, hogy unalmas húszadszor is tapsikolni, amikor a csemeténk lecsúszik a csúszdán, és erről lehet is beszélgetni barátok közt, de nagyon nem kellene ország-világ előtt, egy budapesti veszprémi fesztivál nagyszínpadán.
És ahogy fentebb írtam, ellentmondásos érzések dolgoznak bennem, mert az én kétpólusú, jazzen és brit dance-popon alapuló ízlésemhez nagyon is közel áll az a zenei produkció, amit Paloma Faith egyébként hibátlanul lehozott. A zenekara tényleg meghalt a színpadon minden egyes dalban. Ez egy tökéletes koncert lett volna a Szigeten.
Arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez a jó irány a VeszprémFestnek. Vannak műfajok, amikkel szintén meg lehet szólítani a fiatalokat, miközben sokkal közelebb állnának a fesztivál szellemiségéhez: nagyot megy mostanában a country, Taylor Swift ebből a műfajból kinőve vált kvázi-félistenné, és mára világszerte mainstreammé tette ezt a zenei világot. Beyoncé egy teljes albumot felhúzott a country tematikára néhány hónappal ezelőtt!
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy igen, a VeszprémFestnek változnia kell, igen, szükség van a friss levegőre, de nem gondolom, hogy a Sziget Fesztivál lepattanóira kellene rárepülni. És nehéz okosnak lenni ebben a helyzetben, mert ha ugyanez a koncert tényleg Budapesten történt volna, ahogy azt Paloma Faith gondolta, sokkal pozitívabban írnék róla – a VeszprémFest brand azonban mást ígér. Azt, amit a Milky Chance, amit José Cura, amit Gregory Porter bizonyítottan hoz, és amit a Totótól joggal várunk: egy prémium zenei élményt. Szardobálás nélkül.
