Pedig, ha a rocktörténelemben csak egy közepesen jártas ember a szívére teszi a kezét, akkor a Toto neve mellett nem biztos, hogy fel tud sorakoztatni egy albumnyi ismert slágert. Persze a Hold the Line és az Africa is kötelezően felcsendült Veszprémben. De nyilván, aki jegyet váltott a koncertre, az nem csak azt várta, hogy ez a két szám menjen loopolva. Főleg úgy, hogy két teljes órát kellett megtölteni masszív rockzenével, aminek nagyrészét még a hetvenes és nyolcvanas évek inspirálták, amikor a Toto megalakult.
Öreg rocker viszont nem vén rocker, ennek az elcsépelt közhelynek pedig maximálisan hitelt adott a Toto. De hogyan tud kiemelkedni egy rockkoncert a többi hasonló sorából, hogy ne úgy vonuljon be a nyári fesztiválszezon során futószalagszerűen érkező zenei élmények közé, hogy az értő, vagy nemértő közönség csak annyira emlékezzen: „valóban, idén láttam a Totót is élőben”?
Lehetne beszélni a hangzásról, a zeneiségről és kell is, de, ha egy koncertélményt próbálunk képzeletben sebészi szikével szétboncolni és megérteni, akkor ennél jóval több tényezőre kell figyelni. És ezzel tisztában volt a Toto is, bár lehet, hogy csak a rutin és az évtizedek miatt.
Az eredeti felállásból ma már csak a Steve Lukather a tagja, ő az, aki végig ott volt a zenekar negyvenhét (!) éves karrierje minden mozzanatánál, viszont akik időközben bekapcsolódtak a Toto-történetbe és eljöttek Veszprémbe, szintén nem az America's Got Talentből szerezték tiszavirág életű sztárságukat. Talán emiatt is történhetett az, hogy a Toto úgy zabolázta meg a rockzene olykor karcos, máskor visító hangzásait, hogy az ne legyen túl sok, vagy túl kevés sem. A basszusgitár pont addig vonyított, ameddig kellett neki, a dobok visszhangja pedig annyiszor verődött vissza az aréna mennyezetéről, ameddig a ütem éppen kijött.
Ehhez pedig kellett az is, hogy a zenekar tisztelje a rockzenét, tisztelje a közönséget és tisztelje saját magát is. Steve Lukather és Joseph Williams, a két front harmonikusan játszotta az adok-kapok játékot, nem estek bele a kínos hatást keltő one man show hibájába, viszont minden tag megkapta külön-külön is a maga néhány perces figyelmét szólójával. Itt azért érdemes kitérni azokra a pillanatokra, amikor például Warren Ham a kongákból hirtelen szaxofonra, majd fuvolára váltott, hogy aztán egy énekszólóval is hozzájáruljon a koncerthez, de ugyanígy Dennis Atlas, a zenekar legújabb tagja, aki éppen az európai turnékor csatlakozott a Totóhoz a billentyűk mögött olyan szopránszerű szólóéneket vágjon le, ami frissítőbb hatású volt, mint hidegfront, ami az arénába száműzte a koncertet.
Csupán azért a néhány percért kár, amikor egy-egy lírikusabb dal gitárszólóját pont annyi perccel húzták tovább, ami elég volt ahhoz, hogy a szorosan egymás mellett csápoló közönség szövete fellazuljon és mindenki akkor iktasson be egy pisi- vagy cigiszünetet. Kár volt, mert Steve és Joseph átkötései is felértek egy showelemmel. Különösen annak tükrében, hogy hiába közel ötven év van a Toto mögött, a dalokat nem egy termelési jelentés szerint konferálták fel, mint például hány hétig vezette 1987-ben ez meg az a szám a brit slágerlistát, hanem sztorikat, érzéseket kötöttek hozzájuk, ami még az amcsi akcentus mellett is átment a közönségnek.
A VeszprémFest 2024-es felhozatalában így a fesztivál végével már bátrabban kijelenthető, hogy a Toto szürke lóként szerepelt a listában. Lehetett volna egy kiégetett, öregecskedő rockbanda vidéki haknija is. A szervezők viszont ráéreztek valamire, így pedig úgy vonulhat be a fesztivál történetébe, mint az utóbbi évek egyik legkellemesebb csalódása. Abban pedig csak bízni tudunk, ha a jövőben is hasonló kaliberű együttesek felé nyit a fesztivál, azok mielőtt felszállnak a budapesti gépre, eljut hozzájuk a Toto veszprémi koncertjének a híre és annak a szellemében állnak majd ők is színpadra Veszprémben.
