A könyvesboltokban nem lehet úgy elmenni a lefóliázott meleg gyermek- és ifjúsági regények mellett, hogy ne találd szembe magad egy, a kongresszusi könyvtár darabszámát is meghaladó önfejlesztő, önsegítő – önámító- és imádó –, (kizárólagosan) bestseller megjelölésű kötettel. Van a divatos séma-téma, hogyha apád alkoholista volt a férjed is az lesz, vagy ott az örökölt sors-sorok, hogyha apád alkoholista volt, te is az leszel, de ami igazán megragadja az embert, hogy sok oda fut ki, hogyha mindenki csak saját magával foglalkozna, akkor világbéke lenne és ingyen sör.
Szerintem jelen pillanataink legnagyobb problémája, hogy mindenki csak saját magával foglalkozik, mert a lényeget elfelejtjük: társas lények vagyunk. A ,,mit szólt a falu népe” a halálos ágyon tényleg nem kéne, hogy érdekeljen bárkit, kivéve az a része, hogy abban a faluban éled le az egész életed, és ezért sajnos még sem oly’ mindegy, hogy kivel és miként bánunk. Könnyű az észt osztani a közösségi média felületeken, Balin pszichológiai témájú könyveket írni, egy fellegvárból letekinteni a kisemberre, és nem érteni, hogy miért nem csak magunkkal törődünk inkább.
Az önismeret nem ott kezdődik, hogy akkor most innentől csak én létezem, meg ami nekem jó, aztán a többi ember az kéretik vagy hozzám simulni, vagy, ha mégse teszi, nyilván „toxik” és akkor joggal rúgom ki az életemből. Van egy sokkal jobb szó, amit tükör helyett ajánlanék: önreflexió. Definíciója kb. annyit tesz, hogy az egyén (te, én, mi, ti, ők) tudatosan elgondolkodik saját gondolatain, érzésein és tettein, és ezáltal mélyebb megértést nyer saját magáról. Ez lefordítva annyit tesz, hogyha sárba tiprod mások érzéseit, mert amúgy az neked hasznos, jó, kényelmes, akármi, akkor te nem a megvilágosodás útján lépkedsz, hanem tirpák vagy (és nem nyíregyházi vagy, hanem szimplán bunkó).
Nem a tetteink következményét nézzük, hanem az indíttatásukat, és csak annyit kérdezünk magunktól: nekem ez jó? Persze másokkal sem lehet folyton foglalkozni, mert akkor könnyen becsavarodnánk, mert megfelelni valóban nem lehet mindenkinek. Érdemesebb lenne csak azt vizsgálnunk, vajon a másik fél megérdemli, hogy a végletekig kedvesek legyünk, odaadóak, önfeláldozóak, vagy egyszerűen csak kihasználják, hogy jó emberek vagyunk. Akkor lehet megállni, és visszafordulni, nem akkor, mikor még egy lépést sem tettünk a másik irányába, csak magunk fele hajlik folyton a kezünk.
Ha nem folyton azzal lennénk elfoglalva, hogy nekem mi a jó, hanem egy adott szituációban nekünk mi lehet a jó, vagy megfigyelni, hogy a másik miért reagál amúgy és nem emígy tetteinkre, talán egy kicsit saját magunkat is jobban megismerhetnénk.
Az "én" és a "mi" közötti egyensúly megtalálása az, ami valódi belső békéhez vezethet.
Tehetjük magunkat felboncolva nagyító alá, a saját szemünk sose fogja látni azt, ami a másikéban visszatükröződik.
A munkahelyünkön töltjük életünk legnagyobb részét, a másikat meg otthon – jobb esetben - a közeli szeretteinkkel. Hogy szerethetnénk magunkat egyedül, ha körülöttünk valami mindig hibádzik. Végül mindenki hülye, csak én vagyok helikopter?
Gyakran elfelejtjük, hogy az önismeret valódi célja nem az, hogy egyfajta önző, magányos szigetté váljunk, hanem hogy jobbá tegyük azokat a kapcsolatokat, amelyekben élünk. Az önismeret nem önimádat, a cél, hogy az út során ráébredünk, hogyan hatunk másokra, és miként tudjuk őket jobban megérteni. Ha csak saját magunkkal foglalkozunk, elvész az emberségünk lényege: az empátia és a kapcsolódás képessége.
A tik-tok videók, a coachok, a két mondatos insta-idézetek azt sugallják, hogy az önismeret útja egyedül járható, mintha a világ többi része csak díszlet lenne a személyes drámánk színpadán. Talán azt sem kéne elfelejtenünk, hogy minden önismereti folyamatunk hatással van környezetünkre. Ha figyelmen kívül hagyjuk a másokkal való interakcióinkat, csak egy torz tükörképet kapunk magunkról.
Az önreflexió lényege, hogy megvizsgáljuk saját tetteink motivációit és következményeit, nem pedig, hogy megerősítsük magunkban az önző viselkedésünket. Az igazi önismeret nem az, hogy mindenkitől elvárjuk, hogy alkalmazkodjon hozzánk, hanem hogy megtanuljunk együttműködni és kapcsolatokat építeni.
Vegyük például a közösségi médiát, ahol az önismeret és az önpromóció határai egyre inkább elmosódnak. A lájkok és megosztások hajszolása nem vezet mélyebb önismerethez, csak felszínes elismeréshez. Az igazi önismeret csendben, befelé figyelve, és a valódi emberi kapcsolatokban születik meg. Ha nem vagyunk képesek kilépni saját buborékunkból, észrevétlenül is az önzés csapdájába eshetünk.
Az önismeret célja nem az, hogy magányos hőssé váljunk, hanem hogy jobban integrálódjunk a közösségünkbe. Hogy felismerjük, mi is részei vagyunk egy nagyobb egésznek, és hogy tetteink hatással vannak másokra is. Az igazi önismeret nem zárkózik be, hanem nyitott, és keresi a módját, hogy hogyan lehet jobb kapcsolatokat építeni és mélyebb megértést nyerni a világban.
Az idézetet, amit keresünk az önismereti könyvek polcainál, Szabó Magda már rég lejegyezte:
,,Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.”
