Nem mintha nem hallottam volna már ezerszer a klasszik kifejezést, hogy „pesti bunkó!” (és a budai az mi? búgocsiga?), de az erőteljesebb sztereotíp megítélés mégis „fentről” érkezik. A legérdekesebb, hogy nem az átlagemberek, hanem valamiért a média érzi elengedhetetlennek, hogy ezt az ellentétet nemhogy elsimítani szeretné, hanem még inkább kiélezi a két tábor között. Valamiért a fővárosi sajtónak - excuse-moi országosnak – létfontosságú, hogy buborékban tartsa azt a kétmillió embert, és abszolút szigetként kezelje az országon belül. Értelmiségi szigetként leginkább.
Lehet ebben marketing, hogyha te budapesti vagy, tehát ergo intellektuálisan a többi honfitárs felett állsz, akkor neked muszáj a Mandinertől a Forbes-on át mindent megvenni, előfizetni, a szennylapokat meg maximum éjjel a takaró alatt átpörgetni. És ha megveszed, akkor bizony erősítsen is meg ebben a hitben, hogy amúgy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.
Ez azért érdekes, mert bár a két tábor más életritmust követel, hiszen már csak a négyzetméterre eső népsűrűség miatt is karakánabb – ezt lehet bunkónak is nevezni, de szerintem az érdekérvényesítő is tökéletes- viselkedést követel Budapest mindenkitől, ha nem akarjuk, hogy elsodorjon az embermassza, attól még annyi más dologban hasonlítunk. Azt ide sem hozom, hogy kezdjük azzal, hogy magyarok vagyunk mindannyian, mert az nacionalista, meg egyből Fideszes is valamiért, tehát talán érdekesebb, hogy mind két tábor folyton elvágyódik.
Van egy életszakasz, ahol mindenki kicsit budapesti szeretne lenni, pörögni, karriert, meg sárga villamost, aztán beüt az életközepi válság és mindenki vidéki akar lenni, mielőtt szívinfarktust kap az elmebeteg hajtástól. És ennek az a sava-borsa, hogy látjuk az értékeket, látjuk mitől szép a másiknak. Aztán jön a sajtó és ezt a vágyat apró darabokra szedi, lobotómiát csinál az emberen, és összehord egy csomó klisé marhaságot.
Az egyik nívós újság lapozgatása közben jöttem rá, – amit nem nevezünk nevén, mert nem az újsággal van a probléma, hanem az adott lapszámtól kaptam idegrángást – hogy vagy nem vagyok vidéki, vagy az egész életem vakvágányon halad. Az összes interjú, cikk, publicisztika, jegyzet, glossza, stb. azt taglalta, hogy vidékinek lenni (vidéki leszel abban a pillanatban, hogy elhagyod a MOM-parkot, de van aki már a II. kerület után is kérné a passportot) annyit tesz, hogy az erdőben rohangálunk a fülünk mögé tűzött virággal, reggelre mindenki friss tejet iszik egyenesen a tehénből, és legalább ötvenszer leírták, hogy mi már márciusra parasztbarnák vagyunk, gondolom azért mert kora hajnaltól a földeken dolgozunk.
Ide mindenki, aki leköltözik Budapestről biokertészetet nyit, meg kézműves pâtisserie-t. Ja! Meg olvasgatni jönnek le, de a szépirodalmat otthonról hozzák, mert az itt nincs. Abszolút fun fact, hogy mindenki, aki az újságban szerepelt, egy mohos fának dőlt valami matyóviseletben a képeken, mintha urbanicázió itt sose létezett volna. A szupermarketek helyében szintén elkerülném a Pest-megye utáni világot, mert azt is a hétvégén tudtam meg az ominózus újságból, hogy mi mindannyian, minden reggel helyi termelőtől vesszük még a kávébabot is, amit aztán balatoni vöröskővel zúzok porrá, hogy felöntsem a kerti kútból mert vízzel.
A miniszterelnök urat sem értettem – vagyis, hogyne, politika és szavazat minden, annak meg kell egy bázis - a hétvégi tusványosi beszédében, hogy miért emeljük ki, hogy az egyik oldalon slim-fit inges, avokádós lattés, mindenmentes hülyék vannak, a másikon meg nem tudom, a debreceni kolbászt faló szalmakalapos Steven Seagal. Miért kell egymás fölé rendeszkednünk folyton, nem elég nekünk kifele küzdeni a világba, még egymással is folyton versengeni kell?
A budapesti az az értelmiségi, ott az a jó, a vidéki meg az egyszerű, de jószívű parasztlegény, és vice versa, tiszta Mátyás király meg magyar népmesék. Holott a vakegér is látja, hogyha elmegyünk az IKEA-ba Budapesten – mert amúgy mi más dolgunk lenne ott, kit érdekel az Operaház, meg a Szépművészeti Múzeum, mi vagyok én – nem löknek fel egyből, meg taposnak el, nem hajt át rajtam egy BMW-s a zebrán. Ott is mosolyog a kasszásnéni, ha jó kedve van – bár biztos csak beutazik Érdről – és mogorva, ha éppen nincs. Itt Veszprémben pedig a budapesti is tud mindenmentesen enni, tud lattét venni, még csak tejeskávénak se kell hívnia, jobb esetben egy marhacsorda sem keresztezi útját a viadukton, és talán talál olyan embert, aki tud összefüggő mondatokban beszélni, meg nem zavarja az artikulációját a szájából kilógó szalmaszál. Ha nem vagyunk hülyék, miért hagyjuk, hogy hülyére vegyen minket a média?
Arról nem beszélve, hogy egyik sem tud létezni a másik nélkül, hiszen a humán- és anyagi erőforrást mind vidékről szívja magába a főváros, a kulturális fölénye is éppen ebből adódik. A fővárosnak pedig pont az lenne a dolga, hogy reprezentálja az országot, kidomborítva a saját- és egyben a vidék előnyeit is. Ahogy a politikának is, mert a fővárosi problémák- és politika, nem egyenlő az országossal, így az itt jellemző vezértémák menti politizálás, nem lesznek segítség a népnek, és így előbb-utóbb Budapestnek sem.
Érdemes lenne ezen talán egy kicsit elgondolkodni, hogy a vidéket nem Budapest gyarmatosította, és ezért ki-ki saját érdemeivel erősíthetné a másikat, ahogy a hiányosságainkat is tudjuk pótolni a másik erényeivel. Nem le-megyünk, meg fel-megyünk, kivéve persze, ha a demográfia is úgy akarja, és Veszprém – vagy opcionálisan bármelyik másik vidéki város(ka) - nem a pesti agglomeráció része. Azért, mert vidéken nem jövünk zavarba egy bőrös csirkemelltől, az nem azt jelenti, hogy nem élvezzük a Traviata-t. Csak nem illik hozzá a gumicsizmánk.
Képek: MI-generált
