Lassan nincsen olyan életmóddal kapcsolatos cikk, ami ne úgy kezdődne, hogy: „Ebben a felgyorsult világban…”. Vagy esetleg ennek változatai: „A folyton rohanó világunkban”. Vagy netán így: „A szaladó idő körforgásában…”. Ezek, és az ehhez hasonló szóösszetételek úgy hiszem, skatulyába zárják a jövőképünket, sőt, a jelenünket is.
Miközben arra próbálunk szavakat találni, hogy már nem a múlt század vívmányai hódítanak, eközben elfeledkezünk arról, hogy választás és döntés kérdése, hogy ami alatt ma azt értjük: rohan a világ, abból kivesszük-e a részünket. Amikor a gyorsuló világ kifejezésén valójában a gyors és azonnali reagálás lehetőségét értjük, nem nézzük a dolog pozitív oldalát, vagyis, hogy bármikor bárkivel kapcsolatba léphetünk, ha dilemmánk van, három kattintás alatt eligazítást kapunk. Persze nem kötelező élni ezekkel a „gyorsító szerekkel”, de a „ rohanó világ” kifejezés téves, félrevezető, sőt, nyomást helyez a társadalomra.
Ha állandóan csak azt halljuk, hogy minden rohan, szalad, fut, siet, akkor versenylóként gondolva saját magunkra belátható időintervallumokban, szűk metszetekben kezdünk gondolkodni, és ránk helyeződik a „nincs időm már cselekedni” terhe. Magunkra húzzuk az idő súlyát, és nem hagyunk teret a nyugodt pillanatok megélésére, vagyis bedőlünk a mondatnak, hogy minden gyors.
A tempó valóban gyors, de lehet lassítani, a világ viszont nem hogy nem gyorsul, de ha nagyon pontosak akarunk lenni, még lassul is: egy elmélet szerint változó sebességgel forog, és pillanatnyilag épp lassulóban van. De ne lovagoljunk a részleteken, a lényeg, hogy ha úgy érezzük, rohamos a tempó, vegyünk vissza egyéni szinten, kapcsoljuk fel este a villanyt, nyissunk ki egy könyvet, és állítsuk meg az időt, ha már folyton úgy teszünk, mintha az idő (is) képes lenne változni, lassulni, gyorsulni…
