Hogyan tud egy politikus „emberarcú” maradni?
Nem tudom. Hogyan?
Önről szoktak így nyilatkozni gyakran az ellenzéki oldalról, hogy Navracsics Tibor az emberarcú fideszes politikus.
Ez mintha lekicsinylő jelző lenne, nem!? Soha egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy ilyen, vagy olyan fideszes vagyok. Én mindig annak a híve voltam, hogy attól, mert valaki egy másik párthoz tartozik, szóba kell állni vele, sőt, szót kell érteni. Lehet ez az emberarcúság egyik kritériuma.
Ennek tükrében ez miért lenne ez a jelző lekicsinylő?
Sokszor hátránynak érzem ezt a hozzáállást, mivel többen is úgy gondolják: ha szóba állok a politikai ellenféllel, akkor az sokkal inkább a gyengeség, mint az erő jele. Ebből van vitám még a saját politikai közösségemen belül is. Ennek az lehet az egyik oka, hogy a magyar egy nagyon militáns politika. Hadurak csatáznak, bár ez sok esetben csupán szimbolikus, de a végeredmény szinte minden alkalommal egyforma, nem tárgyalunk, nem állunk szóba egymással, vagy kiszorítjuk a másikat a diskurzusból. Olyan, mintha ez a keménykedés a férfiasság jele lenne a politikában, de én ebben nem hiszek.
A kompromisszumokban hisz akkor? Azt szokták mondani, hogy akkor jó a kompromisszum, ha senki sem túl boldog.
A kompromisszum azért is jó, mert mindenkit egy kicsit érdekeltté tesz abban, hogy később a döntés végrehajtásában részt vegyen, vagy legalább ne akadályozza azt. Ezt egyébként Brüsszelben tanultam meg igazán, amikor uniós biztos lettem. Egy olyan magyar kormányból érkeztem, amelynek kétharmados többsége volt a parlamentben, tehát nem kényszerült arra, hogy kompromisszumokat kössön. Brüsszelben viszont egy olyan Európai Bizottság tagjaként kezdtem dolgozni, amelyet akkor még huszonnyolc biztos alkotott, akik között voltak szocialisták, liberálisok, konzervatívok, néppártiak. Eleinte furcsának tartottam, hogy evidenciának tűnő ügyekről is addig tárgyaltunk, amíg teljes konszenzus nem alakult ki. Aztán kiderült, hogy ez a látszólag pepecselős döntéshozatal kifizetődő volt, mert így mindenki egy kicsit magáénak érezte a végleges döntést. Bár tudom, vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet egyezséget kötni, de szerintem a magyar politikában jóval kevesebbszer állapodunk meg egymással, mint ahányszor lehetne.
Idealistának tartja magát?
Azt a világot, amiben én jól érzem magam, itthon egyre inkább idealistának bélyegzik. Sokan azt mondják, hogy amit én képviselek, az csak egy álomországban működne, de Magyarországon nem. Velük nem értek egyet.
Egy korábbi interjúnkban polgárnak vallotta magát. Emlékszik még, hogy akkor hogyan definiálta a polgárt?
Emlékszem, és továbbra is azt gondolom, hogy a polgár olyan ember, aki nem csupán önmagáért felelős, hanem a közösségért is. Emellett képes magát fenntartani, a szabadidejéből pedig áldoz a kultúrára.
Ön szerint, hogy áll most a veszprémi közösség a polgáriasodásban bő fél évvel az Európa Kulturális Fővárosa cím után?
Mondok egy egyszerű példát, amely azonban szerintem sokat elárul polgári életérzés állapotáról. Az elmúlt harminc évben látványosan emelkedett azon autóvezetők aránya, akik, ha a zebra környékén látnak egy gyalogost, egyből lassítanak, megállnak, és átengedik. Apróságnak tűnik, de ebből is lehet következtetni arra, hogy mennyit fejlődött egy közösségben a polgári gondolkodás.
Nem lehet, hogy csak tartanak a rendőröktől?
Nem, ez sokkal mélyebben gyökeredzik. Mondok más példát is. A nemzeti érzés is egyre erősebben teret hódít Magyarországon. Ma már, ha valaki kokárdát hord, akkor nem szólják meg, hogy mit magyarkodik. Ezeket lehet, hogy nem vesszük észre, mert mindennapi életünk része, de Magyarországon a polgárosodás rohamléptekben terjed. Emlékszik, hogyan nézett ki néhány évtizeddel ezelőtt Veszprém? Felázott, penészes házak, omló vakolatok, a Vár elhanyagolt volt, a Dubniczay-palotában szociális bérlakások működtek… A mai állapotokkal összehasonlítva szerintem elmondható, hogy 1990 óta nagyon erős polgári térnyerés zajlott le.
Ez inkább tűnik egy tanárember elemzésének a politikán kívülről, mint egy olyan politikusi nyilatkozatnak, akinek közvetlenül is ráhatása van mindezekre. Mikor dőlt el, hogy a tudományos pálya helyett a politikaiban teljesedik ki?
Két meghatározó dolog vitt erre és mindkettő az 1994-es választáshoz, illetve annak eredményéhez kapcsolódik. Az a választás az én nemzedékem számára vízválasztó volt. Az, hogy '90-ben nyert az MDF, és az országot egy MDF-FKGP-KDNP koalíció vezette rendjén valónak tűnt. Úgy gondoltuk, hogy ezután mindig ez lesz. Aztán '94-ben az MSZP nyert és koalícióba lépett az SZDSZ-szel. Ez hatalmas törést jelentett az én generációmnak. Tegyük hozzá, hogy a Fidesz éppen, hogy bekerült a parlamentbe. '94-ben úgy éreztem, annyira rossz a helyzet, hogy rám is szükség lehet a Fideszben. Az alapítókat is jól ismertem, hiszen a nyolcvanas évek végén együtt jártunk a jogi karra, jóban voltunk, de mindig azt gondoltam, hogy ők sokkal tehetségesebbek nálam. Aztán ’94-ben Áder Jánosnál jelentkeztem, hogyha van valami munka, akkor állok rendelkezésre.
Ez volt az első ok, a másik pedig, hogy akkor már politikatudományt tanítottam a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen, mai nevén Corvinuson. Engem mindig is érdekelt, hogy a politikatudomány elméleti és gyakorlati része hogyan, mennyire passzol egymással. Tényleg igaz-e, amit a könyvekben leírnak? Ezek vezették akkor a döntéseimet, bár akkor nem akartam még a politika frontvonalába belépni, csak szakértőként dolgozni, erre szegődtem el a Fideszhez.
Csak a Fidesz jöhetett számításba? Hiszen jobboldali pártként ott volt még az MDF és a KDNP is.
A Fidesz mellett szólt a nemzedéki szolidaritás. A '90-es Fideszt még túlságosan radikálisnak éreztem, a '94-es Fidesz már nekem ideális polgári párt volt. A KDNP rendezvényeire is sokáig eljártam, de végül a személyes ismeretség is a Fidesz mellett szólt.
Ezután tizenkét év telt el és 2006-ban ült be először az Országgyűlésbe, ráadásul egyből, a Fidesz frakcióvezetője lett. Az ekkori választás viszont ismét egy mélypontja volt a magyar jobboldalnak. Kicsit olyan, mintha Navracsics Tibor mindig akkor lépne előtérbe, ha komoly segítségre van szüksége a pártnak.
Nagyképűen tényleg úgy tűnhet, hogy amikor baj volt, akkor jöttem, de valójában 2006-ban ez egy nagyon rizikós helyzet volt. Előtte legfeljebb látogatóként jártam az Országházban, nem voltam profi politikus, a kormányt pedig az a Gyurcsány Ferenc vezette, aki akkor még az egyik legnépszerűbb politikus volt itthon. Úgy tűnt, hogy az MSZP verhetetlen nagy párttá válik, a Fideszben pedig senki nem akarta vállalni a frakcióvezetést. Orbán Viktornak én jutottam eszébe, vele 2002 és 2006 között már dolgoztam együtt, én voltam a kabinetfőnöke. Azon a választáson akkor egyéniben kikaptam Pál Bélától Veszprémben, de már az is nagy eredmény volt, hogy sikerült eljutni a második fordulóig, listáról pedig így is mandátumot szereztem. Ironikus módon úgy lettem frakcióvezető, hogy hivatalosan még át sem vettem a mandátumomat. Abban a furcsa helyzetben voltam, hogy engem a Fidesz-frakció előbb választott meg frakcióvezetőnek, és csak utána, aznap délután jöttem vissza Veszprémbe, hogy a választási bizottságtól átvegyem a mandátumomat.
Aztán egyedül került szemtől szembe Gyurcsány Ferenccel a Parlamentben, a magyar Tony Blairrel.
Amikor az őszödi beszéddel a belpolitikai válság kirobbant, a Fideszben úgy döntöttek, hogy bojkottálják Gyurcsány Ferenc napirend előtti felszólalásait és a képviselők kivonulnak erre az időre az Országgyűlésből. Én viszont jeleztem, hogy bent szeretnék maradni, mert akik ránk szavaztak, azokat egy idő után frusztrálta volna, hogy a miniszterelnök válasz nélkül mondhatja el a saját napirend előtti felszólalásait. Én amúgy mindig is bojkottellenes voltam. Így vagyok a médiabojkottal is. Azt szoktam mondani, ha valahova nem megyünk be, akkor más fog beszélni helyettünk és mi nem mondhatjuk el az álláspontunkat. Azért kapom a fizetésem, hogy az engem megválasztó ember azt lássa, hogy igenis küzdök az igazamért és az ő igazáért.
Sokszor felmerül, hogy jogosan mit várhat el egy választó a politikustól, de fordítsuk meg ezt a kérdést! Egy politikusnak milyen elvárásai lehetnek a választókkal szemben?
Én annak örülnék, ha a választópolgár méltányosan ítélné meg a munkámat. Nagyon sok olyan emberrel találkozom, aki nem ért egyet velem valamiben, de ezekről a témákról tudunk vitatkozni. Hangsúlyozom, hogy a témákról és nem arról, hogy milyen a másik, hogy néz ki. A magyar politikában sajnos ma bevett dolog, hogy az emberek, amikor vitatkoznak, akkor már nem a témákról beszélnek, hanem egymást minősítik. Kinek kéne sötét szobába mennie, meg pszichológushoz járnia. Ha egy választópolgár viszont nem ilyen, azt én nagyra becsülöm. A politika egy olyan hivatás, ahol bele kell nyugodni abba, hogy a politikus hivatáson belüli karrierjéről olyan emberek is döntenek, akik egyébként gyakran nincsenek teljesen tisztában az alapvető tényekkel és körülményekkel.
Nem érzi némileg megalázónak ezt?
Lehet megalázó, ha az ember felé csak gyűlölettel fordulnak. Ugyanakkor a másik oldalon ott van az a felemelő érzés is, amikor azt tapasztalom, hogy olyan emberek, akiket egyébként nem foglalkoztat mindaz, ami engem, de őszintén megbíznak bennem. Ebből bőven lehet erőt meríteni.
Volt már háttérben koordináló politikai szakértő, képviselő, frakcióvezető, miniszter, uniós biztos… melyik politikai szerepében érezte legjobban magát?
Az egyéni választókerületi országgyűlési képviselőséget tartom a legjobbnak a magyar politikában, személy szerint pedig azt az időszakot, amikor Veszprémnek és a térségnek a képviselője voltam. Az egész közeg, az emberek, a hangulat, mind-mind a mai napig a legszebb emlékek.
Ez most is adott azzal, hogy Tapolca, Ajka, Sümeg és a vármegye nyugati részének lett az egyéni országgyűlési képviselője.
Valóban így van. Most is úgy vagyok vele, hogy a legtöbbet az ember akkor kapja politikusként, amikor az emberek általános ügyei mellett, személyes élethelyzetekben próbál segíteni. Főleg, ha még sikerrel is jár. Ráadásul ebből rengeteget lehet tanulni. A magyar politikának nem az a problémája, hogy túl sokat tudunk az országról, hanem az, hogy túl keveset. Elolvashatunk ezernyi könyvet, de egy faluban többet lehet tanulni az országról, mint bármelyik könyvből.
Fel tud idézni olyan pillanatot, amikor komolyan felmerült, hogy feladja a politikai karriert?
2019-ben, amikor lejárt a biztosi mandátumom Brüsszelben és hazajöttem, akkor komolyan gondoltam, hogy az egyetemi világban fogok tovább tevékenykedni. Vissza is tértem az ELTE-re főállásban, újra tanítottam, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen létrehoztam egy kutatóintézetet EUSTRAT néven, elkezdtem tanulmányokat írni, könyveket publikálni. Ezzel egyidőben érkezett a felkérés Veszprémből, illetve a miniszterelnöktől, hogy szeretnék, ha én lennék az EKF-program kormánybiztosa. Ekkor a tudományos világ és a politikai pálya ismét kiegyenlített lett. 2021-ben Orbán Viktor felkért, hogy induljak el a vármegye hármas számú egyéni választókerületében. Az a választás egyébként nem volt rizikómentes, mert kikötöttem, hogy a listán nem szeretnék szerepelni, tehát mindent, vagy semmit helyzet volt. De azzal, hogy megnyertem, utána pedig az új kormányban miniszter is lettem, visszatértem a politikai pályára.
Kialakulhatnak barátságok a politikában?
Van egy amerikai mondás, miszerint a politikában, ha barátot akarsz magadnak, akkor vegyél egy kutyát. Nekem mégis van barátom a politikában. Olyan emberek, akikkel nem csak közéletről tudunk hosszasan beszélgetni és számíthatunk egymásra. Porga Gyulát például egyértelműen a barátomnak tekintem, ahogy Ovádi Pétert is. Ők olyanok, akiket, ha bajban vagyok, akkor tudom, hogy felhívhatok. De vannak olyan emberek is a politikában, akikkel egész egyszerűen csak azért nem vagyunk barátok, mert különböző a pártállásunk. Hiller Istvánt például ilyen embernek tartom. Akárhányszor találkozunk, nagyon jókat beszélgetünk, de egyszerűen nem tudunk barátok lenni, mert máshová kötődünk. Szerintem van barátság a politikában, nyilván törékenyebb, mint az élet más területein.
Az „emberarcún” kívül mindig elhangzik a neve mellett a veszprémi jelző is, pedig, ha valaki igazi világpolgárnak tűnik a mostani magyar politikai szereplők közül, akkor az Navracsics Tibor. Hogyan és miért maradt meg ez az elválaszthatatlan kapcsolata Veszprémmel?
Nem tudom, hogy mennyire képtelenség, amit mondok, de szerintem egy ember egy városba is, régióba is lehet szerelmes. Ha ilyen létezik, akkor én ezt érzem Veszprém iránt. Ha két hétig nem jutok el ide, akkor honvágyam van. Éppen ezért mindenhol, minden helyzetben büszkén hirdetem, hogy veszprémi vagyok, mert szeretném, ha sokan megismernék ezt a város és az itt élőket.
Akit szeretünk, azzal óhatatlanul is kritikusak vagyunk, már ami az építő jellegű kritikákat illeti. Nyilván az EKF ünnepi éve alatt ezek a témák csak kevésszer, vagy egyáltalán nem kerültek előtérbe, de most, a cím viselése után ön mit mondana, milyen hibákat nem szabad elkövetnie a veszprémieknek ahhoz, hogy ne torpanjon meg ez a fejlődés?
Nemcsak a veszprémiekre, hanem általában a magyarokra is érvényes megállapítás: nem szabadna hagyni, hogy amit korábban remekül megcsináltunk, azt utána elhanyagoljuk. Veszprémben az EKF-re ugyanez igaz. Nem szabad hagyni, hogy az a gazdasági, kulturális szint, amit 2023-ban elértünk, utóbb csökkenjen. Most még időben vagyunk és mindannyian tehetünk ezért. Ebben benne van az is, hogy polgárként egy kávét, akár egy ebédet, vagy egy vacsorát olykor nem otthon fogyasztunk el, ezzel is támogatva a helyi vállalkozásokat. Ha megnézünk egy hatvanezres olasz, vagy horvát várost, akkor látjuk, hogy rengeteg kis üzlet, kávézó és étterem van, sokkal több, amire azt mondanánk, hogy a város el tudja tartani.
A minap kapta meg Veszprém díszpolgári címét. Tekintettel arra, hogy az imént a szerelemhez hasonlította a kötődését a várossal, a nyilvánvaló megtiszteltetés mellett terhet is ró a vállára ez a cím?
Más díszpolgári címet kapni nyolcvan évesen és más ötvennyolc évesen, amennyi én vagyok, ráadásul még bőven aktív politikusként. Külön büszkeség, hogy úgy tudom, ellenszavazat nélkül született erről döntés. Ez egy csodálatos elismerés. Porga Gyulának szoktam mondani tréfásan, hogy a politikában az egyik legszebb pozíció az, amikor valaki a saját szülővárosának a polgármestere. A második ilyen legszebb dolog az, amikor valaki saját szülővárosának a díszpolgára lehet, mert ez értelmet és keretet ad annak, amit politikusként teszek a közösség érdekében, és ezt a közösség elismeri. Felelősséget annyiban ró rám, hogy az életem hátralévő részében, amíg aktív vagyok, úgy képviseljem Veszprémet és Veszprém érdekeit, hogy ezzel a legtöbbet segítsek a városnak.
Hogyan szeretné, hogy visszaemlékezzenek a veszprémiek Navracsics Tibor nevére, amikor már tényleg nem lesz aktív?
Egyre azok közül, akik tettek Veszprém akkori fénykoráért. Mi történelmi léptékben mérve is egy elképesztően szerencsés nemzedék vagyunk. Itt nem csak Gyulára gondolok, hanem Ovádi Petire, Mészáros Zolira, Murakra, Bélafi Lacira, Kovács Péterre és még sorolhatnám a neveket. Mi így együtt egy olyan időszakban tehettünk a városért, amikor sikerült betörni az európai közvéleménybe. Akkor lennék a legboldogabb, ha majd felülről nézem Veszprémet, akkor azt mondanák, hogy volt itt egy olyan nemzedék, akik ezt a várost korábban nem látott jelentőségűvé tették, az utódok pedig legalább ezen a szinten tudják tartani.
Képek forrása: Navracsics Tibor Facebook-oldala
