Régen a grundon azt állították be a kapuba, aki nem tudott focizni. Kivéve, ha övé volt a labda, mert akkor ő mondta meg, hogy milyen poszton akar játszani... Szóval, a labdát lábbal ügyetlenül kezelőkből lettek a kapusok. Volt is riadalom nemegyszer, ha ki kellett futni a kapuból egy hosszú indításra. Ilyenkor szerencsés esetben a lelátón kötött ki a labda, de előfordult, hogy a kapus belerúgta a ráfutó csatárba, és róla gólba pattant. Aztán egy szabályváltoztatás – a hazaadás megtiltása, helyesebben büntetése – alaposan megváltoztatta ezt a gyakorlatot. Ma egy valamirevaló kapust folyamatosan bevonják a védők összjátékába, így utolsó emberként nem ügyetlenkedhet, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek. Ennek ellenére letámadás esetén folyamatosan megy vissza a labda a saját kapushoz, aki gyakran kényszerhelyzetben jobb lehetőség híján kénytelen előrevágni a semmibe, amikor valamennyi hátvéd közelében támadót lát. Nem lenne jobb valahogy megtartani a labdát a középpályán, netán előre játszva támadást indítani ahelyett, hogy kényszerhelyzetbe hozzák a kapust? Tudom, a mai futball alapja a labda minél hosszabb idejű birtoklása, de értelmetlen, ha utána úgyis az ellenfélhez kerül.
Ugyancsak nagyon elharapódzott, hogy a szögleteknél a támadók és a védők egymás mezét, gatyáját tépik. Amolyan róka fogta csuka helyzet. Bíró legyen a talpán, aki ebben a helyzetben igazságosan képes eldönteni, hogy a két játékos közül melyik a szabálytalan. És ha mindkettő – ami a leggyakoribb – akkor mi a helyes ítélet? Persze bármit fúj ilyenkor a játékvezető, valaki bőszen vitatni fogja, sőt, tizenegyes megítélése esetén ártatlan tekintettel még azt is letagadja, hogy bent járt a büntetőterületen. Meg sem fordul a vétkes(ek) fejében, hogy közben számtalan kamera vette a jelenetet, amit a VAR-kocsiban visszajátszanak, és játékvezető fülébe mondják a tényállást.
Hiába büntetik sárga lappal, nem múló divat, hogy a gólszerző leveszi a mezét. Hogy miért, azt akkor sem értettem, amikor büntetlenül megtehették, most pedig végképp érthetetlen számomra. Mit akarnak ilyenkor mutatni, az izmos felsőtestüket vagy a tetoválásaikat? Talán Spanyolországban történt – nem emlékszem pontosan –, hogy egy játékos két mezt öltött magára, majd a gólja után a felsőt levetette, de egy ugyanilyen volt alatta. A játékvezető a szabályok szerint neki is felmutatta a sárga kártyát, majd elmagyarázta a hüledező focistának, hogy a szabály szó szerint a mez levételét tiltja, nem a felsőtest mutogatását. Így nem vált be a trükk.
Gólöröm persze ezen kívül is sokféle van, és mindig kitalálnak valami újat. Kezdetben nem lejtettek örömtáncot a gólszerző körül, hanem az akkori szokásoknak megfelelően a csapatkapitány kezet fogott az illetővel. Később jött az ölelés, puszi, majd a temperamentumos brazilok feltalálták a gúla alakzatot, amikor mindenki egymás hegyén-hátán örömködött. Ők vezették be a térden álló hálálkodást Istennek, keresztek vetését és imádkozást. Ahogy a rövid performance-okat is a brazilok vezették be. Ezek közül a legemlékezetesebb az ölben ringatás – így jelezték, hogy Bebetónak gyereke született. Gera Zoltán sportosabban ünnepelte a góljait: hátra szaltóval. Az egykori 97-szeres válogatott futballista most az edzői pályán csinált egy hátra szaltót, miután nem tudta hozni az NB I-re áhítozó másodosztályú Vasassal a várt eredményeket. De ez már egy másik történet, semmi köze a divathoz, bár az edzőket néhány rossz meccs után régóta divat lett leváltani.
Külön sztori lehetne a játékosok frizurája. Ez aztán divat a javából. Diósi László, az egykori kiváló veszprémi labdarúgó a németországi Eb alatt azt írta a közösségi oldalra, hogy: „Ez nem Európa-bajnokság, hanem fodrászverseny...” Találó megállapítás.
