Kazunori Asada egy japán kutató orvos. Az ő nevéhez semmilyen művészi tevékenység nem fűződik, nem tudunk róla, hogy valaha is megfestett volna egy képet. Ellenben szívesen foglalkozik tudományos alapon világhírű festők képeivel, pontosabban vizuális érzékelésükkel. Így jutott el nagyon hamar Vincent Van Gogh művészetéhez is, a doktor pedig megvizsgálva a színhasználatot arra jutott, hogy a németalföldi festő minden bizonnyal színvakságban szenvedett.
Ez talán elsőre meghökkentőnek tűnhet, annak tükrében, hogy napraforgók úgy nem virágoztak még soha a mezőkön, mint Van Gogh képein, de a csillagos égbolt légköri örvényei – erre még visszatérünk – sem voltak annyira elevenek, mint azon a képen, amit nyolcadikos korában mindenki megtanul művészettörténet órán.
Asada szerint Van Gogh olyan szemproblémával küzdött, ami miatt a pirosat érzékelő receptorok gyengébbek voltak nála, ezért túlozta el olykor a színeket és emiatt születtek az összetéveszthetetlen festményei.
Bár Van Gogh vélt látászavarával nem függ össze, de egy másik kutatócsoport a Csillagos éj című festményét elemezve arra jutott, hogy túl minden művészi értéken, az égboltábrázolása ezen a képen tökéletesen megfelel a természet ma ismert törvényeinek.
Egészen pontosan a légköri turbulencia szabályait tökéletesen lekövetik az ecsetvonások, de még a színek fényessége is visszaadja a légköri turbulenciában jellemző kinetikus energiát.
Túllépve, de nem meghaladva Van Gogh-ot, a huszadik század szürrealista nagysága, Salvador Dalí is számos olyan terhet viselt, amit ma pszichológiai problémának hívhatnánk, nála valójában a művészi zsenialitást táplálta. Kezdve a rovaroktól, főleg a sáskáktól való irtózással, de mellette paranoid-skizotíp személyiségzavar jegyei is felfedezhetőek voltak nála, nárcisztikus személyiségjegyekkel is rendelkezett, idősebb korában pedig a depresszió tünetei ütötték fel a fejüket nála.
Hogy a zsenialitás mennyire jár kéz a kézben a mentális zavarokkal arra magyar példákat is fel lehetne hozni, hogy messzebb ne menjünk József Attila depressziója az irodalomérettségi tétele, ahogy Ady Endre bipoláris személyiségzavara is. Habár a mindent megdöntő konklúziót nehezíti az a tény, hogy a múlt századokban még kevésbé voltak elterjedve a pszichiátriai diagnózisok, így pedig a történészek csak következtetéseket tudnak levonni, de például Csontváry-nál is erős a gyanú a skizofrén személyiségzavarra.
De nem csak a művészvilágot érinti ez a jelenség. Az Együtt az autistákért alapítvány idén indította a „Lehet hogy a melletted álló is autista?” című érzékenyítő kampányát, amivel többek közt a VeszprémFesten is megjelentek. A plakátjukon olyan emberek szerepeltek, mint Steve Jobs, Elon Musk, Marc Zuckerberg, vagy éppen Lionel Messi.
De visszakanyarodva a művészvilághoz, a végére ide kívánkozik egy személyes kortárs kedvencem is.
Nicolas Bruno egy amerikai fotóművész, aki tizenötéves kora óta küzd alvásparalízissel. Az alvásparalízis egy olyan jelenség, amikor alvás után az ember tudata már felébred, de teste még alvó állapotban van és béna marad. Ez gyakran jár együtt hallucinációkkal, mindezt úgy is fel lehet fogni, mint amikor a rémálmok testet öltenek a valóságban is.
Nicolas Bruno képe
Bruno egyfajta terápiás jelleggel a fotóművészetében dolgozza fel azokat a képzeteket, amiket ilyen állapotban tapasztalt. Ráadásul a legtöbb esetben Photoshop és egyéb képszerkesztő programok nélkül hozza ezt össze. Így pedig az átlag szemlélő számára egy végtelenül szürreális és valóságos világ jelenik meg a képein, amik egy olyan kereszt nélkül, mint az említett alvásparalízis valószínűleg sosem láttak volna napvilágot.
