Hat év után jelent meg a szóban forgó, Keringés című lemez. Több helyen is úgy fogalmaztál róla, hogy bátor a hangszerelése. Miközben értem, hogy mire gondolsz, mégis felmerül bennem a kérdés: miért épp most? Minek köszönhető a bátorság?
Sok minden összegyűlt a fiókban az elmúlt évek alatt, de a sok utazást, koncertet, különböző fellépéseket nehéz összeegyeztetni az alkotás folyamatával, hiszen számomra az valami nagyon intim és bensőséges dolog, hosszú, belső utazás. Bátorságra vall, hogy másféleképpen írtam, mint korábban: kiléptem a komfortzónámból, kivettem a kezemből a saját megszokott sémáimat, hiszen korábban az akusztikus gitár harmóniái indítottak el valamerre, most viszont máshogyan alakult az alkotói folyamat.
Úgy voltam vele, ha nem sikerül, úgyis csak én tudok róla, de mégis ezzel a kudarccal kellett volna tovább járkálnom a nagyvilágban.
A Keringésre nem úgy készültünk, mint a korábbi lemezeinkre, más fázisban engedtem be a zenekart a dalokba. Fontos volt továbbá Toldi Miklós zenei producer jelenléte, akitől számos megoldást elfogadtam, ami a dalok javára vált. Nyitott voltam az ötleteire, miközben szabadságot engedtem magamnak abban, hogy a gondolatok, az ötletek, a különböző zenei stílusok színessé tegyék a lemezt, éppen úgy, ahogy régebben is, de most „új levelekkel az ágakon”.
Felszabadító volt a folyamat?
Valahol nehéz, valahol szép is. Nehéz, hiszen a végeredménynek valahol egységes dolognak kell lennie, hogy a közönség ne kapkodja a fejét, amiért egy másodperces különbséggel teljesen eltérő dolgok történnek. Mégis komoly váltások vannak a dalokon belül, vagy akár két dal között, de úgy gondolom, és szerencsére az alkotótársak is megerősítettek ebben, éppen ettől vagány. Tehát a bátorság hangszerelésben, effektusokban is megjelenik. Érzem magamon, hogy jó értelemben változom, mert már el merem hinni, hogy így is lehet alkotni.
A kimondatlan, ugyanakkor ismert elvárásokkal is szembe mentetek?
Igen, fontos, hogy ne a bevált receptekkel próbálkozzunk. Bár soha nem az alapján közlekedtünk, de emlékeztettem magam most is, hogy véletlen se menjek csak azért egy irányba, mert már egyszer működött. Igyekszem a zenekart egyfajta ékszerdobozként kezelni, nem szeretném, hogy a külső nyomások, félelmek rátelepedjenek a munkafolyamatra. Az, hogy jobban, bátrabban ki merem engedni a kezeink közül a dalokat, az az én változásom, hozzáállásom. Elképzelhető, hogy régen félelemmel töltött volna el, mára sok minden felszabadult bennem. Ahogy szaladnak az évek, lelkileg is más lettem: ha újraolvasok valamit, már más gondolatokra vagyok figyelmes és érzékeny, bízom benne, hogy ez egyfajta érettséget jelent, és azt, hogy jó úton járok.
A lemez első dala egy Tóth Krisztina vers (Bálnadal), míg az utolsó egy Grecsó Krisztián (Végszavak), de tudjuk, hogy a versek jelentős szerepet játszanak a munkásságodban. Többször nyilatkoztad, hogy Pilinszky János Apokrif című művével már próbálkoztál, de még várat magára a dolog. Van olyan vers, olyan alkotás, amit valamilyen elv miatt nem zenésítenél meg?
Igen, hiszen nagyon sok megzenésítés oly annyira belém égett, hogy okafogyottá vált a dolog. Ha esetleg marad bennem hiányérzet, elképzelhető, hogy kikívánkozik belőlem a továbbgondolás és hozzányúlok, az Apokrif régóta bolyong bennem, sokszor nekiültem, mert dolgom van vele, de nem adja magát könnyen. Viszont nem mehetünk el amellett, hogy a verséneklésnek komoly hagyománya van, elég csak a Kalákára gondolni, de más formációk is egyre többet foglalkoznak versekkel, ami örömteli.
Mondhatjuk, hogy egyfajta misszió is, hogy népszerűsítsd a verseket? Úgy tudom, ezzel egyszer valakit az érettségin való elbukástól mentettél meg…
Igen, egy fiatal egyszer odajött hozzám és elmesélte, hogy nekem köszönheti a magyar érettségijét. Leblokkolt, semmit nem tudott, azt mondták neki, szavaljon el egy verset, és akkor átengedik. Végül eszébe jutott, hogy a Bájoló eredetileg egy vers (Radnóti Miklós). A kérdésre válaszolva pedig elmondhatom, mindig is fontos volt a szöveg, a versek, együtt nőttem ezekkel a dolgokkal. Akkoriban még nem volt annyira tudatos a népszerűsítés, inkább egyfajta mankót jelentettek számomra a minőségi szövegek, a koncerten úgy gondoltam, fél siker lehet. Tehát kapaszkodót adott, és a zeneszerzői énem közben kibontakozhatott. Aztán az évek alatt a történet átalakult bennem, rájöttem, mekkora felelősség mások szövegeit feldolgozni.
Úgy fogalmaztál, mankót adott a vers. Ha a jelent nézzük, képes az a sok szöveg és vers lelkileg biztonságot nyújtani?
Igen, hiszen gyakran magamra ismerek a versekben, talán nem vagyok ezzel egyedül. És valóban, egyfajta lelki biztonság, mert emberként időtől, kortól függetlenül szembe találom magam olyan érzésekkel, problémákkal, amivel mások. Tehát ilyen értelemben mondhatom, nem zenészként vagy alkotóként nyújt biztonságot, hanem emberként. Ilyenkor ráébredek, hogy a hajnali, félőrült, füstös gondolataim mások fejében is ugyanúgy bolyonganak, ha valaki ezt még ügyesen ki is fejezi, az nagyszerű érzés. Bár, ha akarnék se tudnék nagyon egyszerűen írni, azért én is adok kapaszkodókat, hogy legyen esély magunkra ismerni a szövegeimben. De visszatérve a misszió kérdésére, mára már tudatosabb a versek szerepe a lemezeken. Tehát ha éppen nem önálló verses albumról van szó, akkor is bizonyára felbukkannak versek, ahogy említetted, jelen esetben Tóth Krisztináé és Grecsó Krisztiáné. Amíg tudok mondani valamit a versekről, addig biztosan van dolgom a világban.
Az állatokhoz fűződő viszonyod is jelentőséget kap a lemezen. Pontosan hogyan definiálnád a kapcsolatodat az állatvilággal?
Egyre törékenyebbnek látom a világunkat, bizonytalan, merrefelé haladunk. Ez egyre inkább megerősíti bennem az érzést, hogy még jobban kell vigyázni a környezetünkre, melynek szerves része az állatvilág, de a növényeket is kiemelhetném. Fontos lenne, hogy a fölöttünk gyülemlő fekete felhők ne váltsanak ki bennünk szorongást.
Sok mindent tehetünk, támogathatunk állatmenhelyet, kiállhatunk ügyek mellett, gyűjthetjük szelektíven a hulladékot. Az állatok nagy áldozatok, hiszen ők nem tudnak helyettünk vigyázni a környezetre, és nem fognak helyettünk máshogyan élni, csak elszenvedői a dolognak. A tehetetlenségük miatt pedig egyre szorosabb a viszonyom a kiszolgáltatott állatokhoz.
Amikor próbálok magamból kifogalmazni érzéseket, igyekszem elképzelni, ők miként gondolkodhatnak. Nincsenek szavaik, de úgy hiszem, pontosan tudják, érzik, hogy mi történik körülöttük, csak nincs eszköz a kezükben, mint az embereknek. Nekem is feltűnt, mennyi tájkép és állatbőrbe bújás van az albumon, tudatosan és tudattalanul is bekúszik a gondolat, hiszen nagyon megérint.
Az emberi sors is megérint?
Nagyon sok a párhuzam az állatvilág és az emberi lélek között. A Bálnadal is azért lett az album nyitó dala, mert a bálnák vándorlása számomra hamar azonossá vált a magányos ember útjával, sorsával, kiszolgáltatottságával. Mennek a megszokott útvonalon, és egyedül kell megbirkózniuk a szembejövő problémákkal.
Jó lenne, ha nem maradnánk egyedül a hangzavarban.
Úgy gondoltam, ez egy ideális kezdőpontja a keringésnek, talán előrevetíti, hogy a többi dalban is találkozhatunk majd meglepetésekkel, ami a hangszerelést illeti. A Végszavak pedig azért lett záródal, mert egy rendkívül komoly ima, egy fohász. Hogyan máshogy lehetne befejezni egy albumot, ha nem úgy, hogy az ember az ágya szélére roskadva, tele boldogsággal, tele sebekkel és sebtapasszal elmondhatja mindazt, amit Grecsó Krisztián olyan szépen leírt?
December 21-én Veszprémben is bemutatjátok az új lemezt. Van esetleg valamiféle kötődésed a városhoz?
Bátran mondhatom, hogy sok jó dolog indult onnan, hiszen a Sugalló nevű egykori zenekarom az Utcazene Fesztiválon debütált. Akkor még Debrecenben éltem, és nem sejtettem, hogy az a történet ilyen naggyá növi ki magát, és ez Veszprém utcáihoz köthető. A bábszínházban is játszottam, így szakmailag és emberileg is a szívemhez nőtt a város. A közelgő koncerten egyébként nemcsak az új dalokat játszuk majd, hanem a jólismert, régebbi alkotások is helyet kapnak.
Itt vásárolhat jegyet a koncertre.
Borítókép: Szabó Balázs Bandája
