A minap egy kávézóban szemtanúja voltam annak, ahogy két lány ül egy asztal mellett; kezdetben a kellemes látvány, aztán egyre inkább a jelenet szociológiai vetülete vonzotta oda a figyelmemet. Volt valami kiábrándító a helyzetben: néha ugyan beszéltek egymással (vagy inkább egymáshoz), de az idő nagy részében mindketten a telefonjukat bizergálták. A figyelmük nagyobb részét szánták olyan valakinek, aki az adott pillanatban nem volt jelen, miközben elhitették magukkal, hogy ők most épp együtt csinálnak valamit. Közös program. Csajos este.
Ez a jelenet rámutat a generációm (és még inkább az utánunk jövő generáció) sokat emlegetett elveszettségére. Hogyan uralta le a mindennapjainkat a társas magány, hogy lehet az, hogy még akkor is egyedül vagyunk, amikor épp nem vagyunk egyedül?! Hogy miközben a városokban egyre többen élünk egyre kisebb területen, egyre közelebb egymáshoz, mégis egyre kevésbé vagyunk képesek kapcsolódni a másikhoz? Hogy itt ülünk egy helyiségben, ad absurdum egy asztalnál, de ügyet sem vetünk egymásra?
Czene Béla: Cukrászdában (1974) / Forrás: wikiart
Ezen a ponton szeretném bevezetni ide Czene Béla életművét, annak is elsősorban a szocializmus közösségi tereit – presszók, kávézók, cukrászdák – ábrázoló képeit, amelyeken pontosan az a társas magány figyelhető meg, amiről beszéltem. Csak éppen mobiltelefonok nélkül, és úgy 40-50 évvel ezelőttről, a hetvenes-nyolcvanas évekből. A Cukrászdában című 1974-es festményen a háttérben ugyan láthatunk egy randevúzó párt, az előteret azonban uralják azok az alakok, akik látványosan nem figyelnek egymásra. Senki nem néz a másikra, még a központi figurák – a két lány, akik egy asztalnál ülnek – is elfordulnak egymástól. A bal oldali nő a szék ülőlapjába kapaszkodik, a jobb oldali keresztbe fonja a karjait, szinte tapintható annak a feszültsége, hogy mindketten valahol máshol szeretnének lenni, és a semmibe tartó pillantások arra utalnak, hogy fejben valóban máshol járnak.
Úgy tűnik, mégsem a mobiltelefon minden jó elrontója, hogy ez az egész egymásra nem figyelés már jóval korábban elkezdődött, és nem a technológia verte szét az emberi kapcsolatokat, hanem azok szétrepedeztek maguktól; a zsebben hordható internet pedig, mint a víz, csak kitöltötte a rendelkezésre álló űrt, befolyt a résekbe, és felgyorsította az egyébként is meglévő eróziót.
Vajon hogyan vesztettük el egymást?
