Azt nem tudhatjuk, hogy Veszprém tette őt azzá, aki, vagy ő tette Veszprémet fel a térképre, mert hasonló ez, mint a tyúk és a tojás kérdés, de az biztos, hogy van valami megfogalmazhatatlan tehetsége, ami idáig vitte. Ha Murakot egy szóval lehetne jellemezni, az a „prodigy” lenne, de nem a brit elektronikus zenekar miatt, mert annyira azért nem hasonlít Keith Flint-re, hanem azért, mert ő tényleg egy „csodabogár”.
Fiatalon az ő szórakozóhelyein buliztam, aztán évekig neki dolgoztam, most pedig interjút készítettünk, főleg annak apropóján, hogy már a rengeteg titulusa mellé, - mint a zenész, rendezvényszervező, vendéglátós, lokálpatrióta – kinevezték Veszprém alpolgármesterének. Azonban igaz, hogy a rock and roll nem vész el, csak átalakul, a címkék ugyanis nem változtatnak semmin. Murak, az Murak.
Milyen voltál kamasznak?
Szerintem rendes, nagyon. Tanulni annyira nem szerettem, de zenélni mindig zenéltem, így csibészkedni nem volt időm. Vagy fellépésem volt, vagy próbám, vagy csak úgy doboltam. Azt szoktam mondani, hogy igazi utcagyerek voltam, csak „úri” környéken nőttem fel, az Egry-n, ahol egyszerűbb volt kulcsos gyereknek lenni, mint a város többi részén. Ez már nagyon régen volt, de visszagondolva, végső soron valóban egy jó gyerek voltam.
Akkor indult a zenei élet, a klubok, az éjszakázás is?
A zene az mindenképpen. A társaság is adott volt hozzá, a fúvószenekarban Ókovács Szilveszter ült mellettem, aki azóta az Operaház igazgatója, mellette pedig Pacsay Attila, aki nemzetközi karriert futott be, mint zeneszerző, és az EKF megnyitóra is ő alkotta meg a zenét. Csináltunk egy beat zenekart együtt.
Mondhatjuk, hogy ez egy legendás padsor volt.
Abszolút az volt. Szóval ők, meg én, úgy döntöttünk, könnyűzenészek leszünk. A Szilveszter azért kezdett énekre járni, hogy a zenekarban jobban menjen neki.
Innen jött az ihlet, hogy felkarolj fiatal zenészeket?
Az akkor jött, mikor már átálltam a másik oldalra. Huszonöt éves koromig csak a zenéléssel foglalkoztam.
Most is zenésznek mondod magad.
Jó, de akkor hivatalosan is az voltam, doboltam. Amikor az első gyerekem megszületett, akkor visszaköltöztem Veszprémbe a budapesti kitérő után, és abbahagytam a zenekarosdit. Akkor kezdtem el a szervezői oldallal foglalkozni. Ennyire nem volt egyszerű, meg fekete-fehér, de így alakult.
Tudatos volt az átállás, vagy inkább a véletlenek játéka?
Abban az időszakban szerintem minden a véletleneknek volt köszönhető. Az azóta nagynak gondolt dolgok is nagyjából csak úgy kialakultak, egy kisszobában. Akár a Sziget is, ahol egyébként – az elsőn még – nagyszínpados fellépő voltam, ez is mutatja, azóta mennyi minden változott.
Az Enyhe Fintor is egy hirtelen ötlet volt?
Nagyjából. Hétvégente jöttünk haza, haverok mindenfelől, és standard dumának hangzik, de az az igazság, hogy nem volt hova menni szórakozni, úgyhogy kellett egy helyet csinálnunk magunknak. Jóban voltam az akkori önkormányzat tagjaival, és náluk kihisztiztük, meg kikönyörögtük, hogy adjanak nekünk ehhez teret.
Szerinted most nehezebb, vagy könnyebb zenei karriert befutni?
Furcsa világ van most. Könnyebb felfutni, de minden pár percig tart, így nagyon nehéz megmaradni, és ugyanazt a színvonalat képviselni.
A mostani fiatalok között van olyan, aki majd a nyomodban jár és átveszi a szereped? Aki utat mutat, előremegy vagy a szívügyének tekinti a veszprémi életet?
Ilyen szempontból kicsit türelmetlen vagyok. Nem érzem a fiatalokban most ezt a tenni akarást. Nemcsak a városért, de magukért sem. Nem döntik ránk az ajtót az ötleteikkel. Lehet, nekik nincs olyan hiányérzetük, mint nekünk volt. De az is lehet, hogy csak elkényelmesedtek. Meg itt volt a covid, bezártuk őket a négy fal közé, ez pedig meglátszik rajtuk, meg a közösségi interakciókon. Hiányoznak a „rossz gyerekek”, a rebellisek, a kiemelkedő nevek vagy arcok.
Az ország legnagyobb fesztiváljai fűződnek a nevedhez. Hogy érzed magad a rendezvények frontvonalában? Feloldódsz a nyüzsgésben, vagy inkább a háttérben maradsz?
Hát, ez egy jó kérdés. Azt szoktuk mondani: ha jól dolgoztunk előtte, akkor a fesztiválon nekünk már nincsen semmi dolgunk. És mivel mi jól dolgozunk, ezért elvegyülök, koncerteket hallgatok, pultot támasztva beszélgetünk a többiekkel.
Persze, ahogy öregszik az ember, ez is változik, régen jobban vonzott a backstage világa is, ott lenni mindenhol, de aztán ez az érzés elmúlt egy idő után. Nyüzsögni nem szeretek.
Inkább csak távolról figyelni, hogy összeállt a mű?
Igen, azt szeretem. Nem vagyok az a tipikus, öltözőben bratyizós szervező.
Mikor az Utcazenén, vagy egy olyan volumenű szórakozóhelyen dolgozol, mint az Expresszó, a közösség, ami hajt, vagy a saját ambícióid?
Az elején nem fogalmazódik meg a cél, hogy ilyen vagy olyan közösséget akarok formálni. Egyszerűen csak tetszik az ötlet, ami később töltődik fel értelemmel. A projekt maga az, ami vonz, hogy meg tudom csinálni vagy sem. Aztán persze rá tudok aggatni nemesebb dolgokat, mint valami karácsonyfára, de a kiindulás nem ez, hanem a kihívás.
Te vagy az ötletgazda a csapatban?
Ez így túlzás természetesen, de tény, hogy egy ötlet kiforrása, és annak a megalkotása jobban érdekel, az üzemeltetése, meg az utóélete már nem annyira. Mondjuk egy projeknek működni is kell, természetesen, ha kész van, de az számomra talán nem annyira izgalmas, és az sem biztos, hogy ez jól van így. Sőt.
Az EKF-nél is így voltál?
A legjobban ott is a kreatív folyamatok, maga az EKF víziója érdekelt. Most viszont meg kell ennem, amit főztem, alpolgármesterként megkaptam azt a sapkát, hogy a fenntartásával is foglalkoznom kell. Ez egy új terep, ahogy maga az EKF is egy üres lap volt. Mindent az elejétől, folyamatában kellett kitalálni.
Úgy látod sikeres volt a program?
Alapvetően az, de talán az egész csapatból én látom a legkevésbé annak... Én is sikeresnek gondolom egyébként, csak olyan hetven-hetvenöt százalékosan vagyok elégedett a végeredménnyel. Nézzük onnan, hogy egy 75%-ra értékelt filmet is örömmel megnézünk a moziban, a 100% meg nem létezik. Így ez egy elég jó arány. De tény, hogy van hiányérzetem, leginkább az, hogy szerintem nem merítettük ki teljesen a benne rejlő potenciált ahhoz, hogy Veszprémet itthon az őt megillető helyre pozícionáljuk. Meggyőződésem, hogy a nyíregyházi emberek egy részének a fejében továbbra sem változott a képe Veszprémről, EKF ide vagy oda.
És a veszprémiek fejében?
Nekünk szerintem igen. A veszprémiséggel együtt járó büszkeségünk biztosan nőtt, hogy bárki bármit is gondolt rólunk meg tudtuk csinálni, és ez legalább annyira fontos. Az előbb említett ok miatt van bennem inkább hiányérzet. Azt például mindenki tudta az országban, hogy lett a Gyárkert, meg, hogy Iggy Pop játszott itt, de azt, hogy miért, már kevesen.
A kommunikáció nagyrésze az volt, hogy nemzetközileg is szeretnénk a várost pozícionálni. Ezt elértétek?
Az EKF-családon belül nagyon jó példát állítottunk, nagyok jók a visszajelzéseink. Sok olyan nemzetközi és kulturális network van, ahol abszolút megjegyezték Veszprém nevét. Ezek a kapcsolatok az EKF éve után is ugyanúgy tartanak, ez nagyon jó és fontos. Hogy turisztikailag is nő emiatt az idelátogatók száma? Nem tudnám még megmondani, hogy például Salzburgban többen tudják-e, hol van Veszprém, mint öt éve.
Ha egyetlen kedvenc pillanatot vagy projektet kéne választanod, mi lenne az?
A Mini Carnegie Hall-t imádtam. A megnyitó rendezvényt is. A Kruder & Dorfmeister ténye, hogy itt vannak a főtéren megnyitni az évet, illetve maga a show is egészen hihetetlen élmény volt. Vagy amikor vártam, hogy kijöjjön a Gyárkert line-upja, és mit szólnak az emberek, az ország, az is egy katartikus volt. Ha azonban egyetlen egyet kell választanom, mint projekt, az tényleg a Carnegie Hall. Az egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt, a fellépők is úgy készültek rá: most vagy soha.
Kicsit a múltról és vele együtt a jelenről is beszéljünk: 2009-ben Gizella-díjas lettél, most pedig felkértek alpolgármesternek. Hivatalosan is elismert polgára lettél Veszprémnek?
Nem tudom, ez azt jelenti-e, de az mindenképpen jól esik és megtisztelő, hogy a polgármester úr rám gondolt, amúgy merész lépésnek gondolom tőle. Ez egy nagyon másfajta pozíció nekem, mint az eddigiek, hiszen nem vagyok egy tipikus hivatalnok, de megvannak a kollégák, akik segítenek felnőni a feladathoz.
Akkor te egy teljesen új, eddig ismeretlen színt viszel a bürokráciába?
Azért ez egy elég erős túlzás lenne, nekem sem a zakóval van a problémám, hanem a betűrt inggel.
A konkrét feladatok - az EKF örökségének ápolása főleg – már megvannak, ennek van egy városstratégiai és városmarketing része, ami szintén motivál és teljesen idegennek sem gondolom, hiszen ilyen irányú gondolkodást az eddigi feladataim is megköveteltek. Összességében nem érzem magamtól annyira távolinak a feladatot, mint gondoltam, de nem szeretnék „megtanulni hivatalnoknak lenni”.
Ez egy új fejezet az életedben?
Portfólió-tisztogatásnak fogom fel. Ez a pozíció azt is jelenti, hogy a saját helyeimet, mint például az Expresszó, tovább kell adnom. Az Utcazenébe szerencsére lesz beleszólásom így is, hiszen tervek szerint a Programiroda veszi át a szervezését.
Pedig ezek a helyek és a neved abszolút fedik egymást. Vagy ez a régi idők sztorija?
Már nincs így. Az új zenekarok, az új generáció, a mostani fellépők, simán elmennek mellettem.
Felnőttek a ’gyerekek’?
Igen, mondhatjuk. Nem bánom egyébként. A fesztiválosdit, bár az EKF miatt hagytam abba, ha az nincs, akkor is egy idő után el kellett volna engednem. Szerintem ezek mindig a megfelelő időben történnek, és el kell fogadni a változást. Hiszek az ’ívekben’, hogy ezek sorsszerű dolgok, hogy egymásra épül minden. Persze, könnyen jár a szám, mert még nem tartunk ott, hogy a Presszóban fizetnem kell a pultnál.