Az idősebbek számára a színház egy közösségi esemény, ahol mindenki igyekszik a legjobb formáját mutatni. Renyhe visszhangja annak a korszaknak, amikor még szalonokban zajlott a társasági élet. A fiataloknak a kultúra már kevésbé státusszimbólum, sokkal hétköznapibb tapasztalat, ami végső soron nem meglepő: aki nyitott a művészetekre, az valószínűleg TikTokon, Instán is követi a kedvenc zenészeit, színészeit, képzőművészeit, minden nap kapja tőlük a kontentet, és bár a személyes találkozásnak mindig van jelentősége, ez mégiscsak szerves része a mindennapoknak.
Hasonló különbség figyelhető meg a vidék–főváros viszonylatban is. Vidéken még jobban tartja magát a szokás, hogy a ruhatárunk ritkán használt darabjait húzzuk magunkra, míg a fővárosi színházakba mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül ülhetünk be hétköznapi öltözetben is. Ennek oka, hogy vidéken eseményszámba megy a színházi előadás, végre történik valami, míg Budapesten annyira gazdag és sokszínű a kínálat, hogy a kulturális események a hétköznapok részét képezik.
Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy mit vegyünk fel, hanem hogy mi legyen a színház szerepe? A színház egy ünnep, amit meg kell tisztelni, amihez ki kell öltözni? Vagy a színház inkább a hétköznap este: természetes, magától értetődő eleme az életnek?
A két hozzáállásban merőben különbözik az, hogy mit várunk a színháztól. Ha azt mondjuk: a színház ünnep, akkor egyúttal távolságot is tartunk tőle. Valami különleges, valami varázslat történik a színpadon, és örülünk, hogy szemtanúi lehetünk. Az ünnepi öltözet egyfajta páncél: jól láthatóan elhatároljuk, megkülönböztetjük magunkat attól, akik a mindennapokban vagyunk, és így távolságtartóan viszonyulunk ahhoz, ami a színpadon történik.
Ha viszont a színház profán, a hétköznapok szférájához tartozik, akkor ugyanazzal az énünkkel vagyunk jelen, aki reggel bevásárolt a piacon, aki bosszankodott a dugóban, aki odaégette a pirítóst, aki elment a gyerekért az óvodába. Nem húzzuk magunk elé a pajzsunkat; ami a színpadon történik, az a leghétköznapibb, legőszintébb állapotunkban talál el minket, és hat ránk. Nem szemtanúk vagyunk: velünk történik, minket érint, megszólítva érezzük magunkat.
Az igazi kérdés: ünnep-e a színház? Az én válaszom pedig az: bárcsak mindenki számára magától értetődően hétköznap lenne.
AZ ILLUSZTRÁCIÓRÓL
Ellsworth Kelly minimalista kompozíciójában annak látszólagos egyszerűsége ellenére rengeteg játékosságot, kísérletezést fedezhetünk fel. Kelly szívesen kísérletezett különböző, nem hagyományos formájú vásznakkal. Ráadásul ezeket nem a falra akasztotta, hanem rétegekben lógatta egymás elé: a vásznak árnyékot vetnek egymásra és a fehér falra is, ezzel egyfajta térhatást kölcsönözve a festménynek. Minthogy a mű árnyéka része a tervezett látványnak, a fehér fal így már nem egyszerűen környezet, hanem a kompozíció szükséges eleme.