Nemrég egy sima, téli szoknyát mentem felpróbálni egy bolt próbafülkéjébe, s amint a tükörbe pillantva konstatáltam, hogy részemről rendben van a dolog, hallom, hogy kintről érdeklődnek, mi újság. Nem nagyon tudtam mire vélni, hiszen amikor bementem a próbafülkébe, még úgy rémlett, egyedül érkeztem a boltba. Gondoltam ez csak az eladó lehet. Milyen kedves, segíteni szeretne, de igazából nem kell. Sőt.
Óvatosan széthúztam a függönyt, hogy felmérjem, vajon tényleg az én szoknyám érdekli-e, hamar világossá vált, hogy igen. Nem akartam antiszociálisnak tűnni, ha már tett felém egy gesztust, ezért végighallgattam a reakcióját. De nem elég, hogy végighallgattam, mindenki más is végighallgatta, aki a boltban volt. Kiderült, az eladónak nem tetszik rajtam a ruhadarab, így hozott egy másikat. Oly annyira másikat, hogy más színűt, más műfajút, ami – gondolom – neki tetszett. Csak ugye én nem kértem erre, nem vágytam ilyen fajta törődésre, se véleményre, és mivel az sem érdekelt, hogy neki nem tetszik az első verzió, jeleztem felé, hogy nagyon kedves, de teljesen oké számomra az általam választott szoknya. A próbafülke nem véletlen van függönnyel elválasztva a külvilágtól, ezzel egyfajta intim zóna teremtődik, s ez maradjon is úgy.
Persze az általa hozott verziót is felpróbáltam, ma már ezt az önérzetem nem engedné, de akkor már rutinosan léptem ki az eladó elé, hogy véleményezhesse, tudtam, hogy nem úszom meg. Jobban belegondolva nem értettem, mi köze hozzá, miért szól bele, miért mond véleményt? Természetesen az elsőt vettem meg, de hazafelé mélyen elgondolkodtam, rendkívül kontraproduktív ez a fajta viselkedés, hiszen a szóban forgó boltba bizonyosan nem megyek többé. Persze jó, ha az eladó rendelkezésre áll, amennyiben a vásárló igényli, de a próbafülkénél ágaskodni, leskelődni, várni, reagálni, lebeszélni, méregetni, úgy vélem, nem a legszolidabb dolog. Ízlések és pofonok, de ha nekem tetszik egy darab, akkor mégsem az eladónak kellene lebeszélni arról…
Nyitókép: pixabay.com
