Művészetében a meleg színvilág, a formanyelv a tiszta életre való vágyakozást jeleníti meg. Belső életét alapvető kettősség jellemzi: a jó és a rossz, az önzés és az önfeláldozás, melyek hadakoznak alkotói lelkében. Fő célja a „lényeg” keresése és megtalálása.
Milyen fordulópontot tudna felidézni, amikor megfogalmazta, a képzőművészet lesz az útja?
Ha jobban belegondolok, nem egy ponton történt a ráismerés, hanem lépésről lépésre. A nyolcvanas évek első felében kezdtem komolyabban foglalkozni kerámiaszobrokkal, akkor már nagy késztetést éreztem, hogy önálló kiállításom legyen. Meg is valósulhatott, nagy sikere volt, ez a momentum például nagyot lendített a lelkesedésemen. Ide datálom a képzőművészeti utam indulását.
Könnyen adta magát az út?
Akkoriban nem tűnt reálisnak, hogy meg lehet élni a művészetből, mindenki racionálisabban gondolkozott. Bár sokan talán még ma is meghallgatják a szülők intelmeit arra vonatkozóan, hogy ne akarjanak éhen halni, válasszanak inkább másik pályát. Én azt hittem, az enyém úgy fog kinézni, mint egy amatőr, hobbi szintű művészé, de a finnországi tanulmányaim lehetősége akkora hitet adott, hogy onnantól elképzelhetőnek tartottam, hogy hivatásszerűen csináljam.
Mi kellett még, hogy elhiggye?
Azt hiszem, ez lelkület kérdése is; én nagyon hiszek a sorsban. Bár öt évig műszaki tanulmányokat is folytattam, sikerült átnyergelnem a művészet világába.
Van egy nagyon kedves gyerekkori emlékem: mindig meg akartam mutatni, min dolgozom éppen, és amikor a rajztanáromnak felmutattam a munkámat, elhallgatott, majd azt mondta: „A következő órán mindenki ezt fogja rajzolni.” És tényleg így lett, rajszöggel kitűzte a munkámat a táblára, és a többiek onnan másolták. Talán harmadikos lehettem.
Emlékszem, már akkor felismertem, hogy a művészettörténet oktatásban mennyire fontos az elődök munkája, kiváltképpen az ókori alkotások. Akkor még természetesen a kortárs művészetről fogalmam sem volt: a klasszikust mindenki hamarabb befogadja, de ahhoz, hogy eljussunk a kortárs művészetig, fel kell nőni. És ez a felnövés az ókorból indul. Persze ők is voltak kortársak, az akkori közönségnek újdonságot jelentettek, aztán más kérdés, hogy mikor válik valaki klasszikussá. Ha ma fellapozunk egy Picasso albumot, aki már klasszikusnak mondható, ott láthatunk olyan kísérletező munkákat, amiket még én magam sem tudok befogadni, viszont a neve által piedesztálra lettek emelve. Érdekes a művészeti pálya, mert amíg nem fogadtatjuk el a nevünket, addig az alkotások sem olyan érdekesek a közönség számára.
Önnél mikor jött a fordulópont?
Először is, hatalmas szerencsém van, mert hittem ebben az egészben, hamar elkezdtem morfondírozni, hogyan tudnék bizonyos helyekre bejutni a munkáimmal. Ennek ma már több évtizede. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen, ha egy galerista rápillant a munkára, azt nézi, mennyire eladható. Hozzáteszem, teljesen megértem ezt a fajta gondolkodást, hiszen nem olcsó fenntartani egy galériát, végül a főiskola után én magam nyitottam egyet Győrben.
Mintha ebben a történetben is visszakacsintana a hit önmaga felé…
Ha valakiben ennyire erős a késztetés, az önkifejezési mód a művészet által, az mind előre viszi az embert. Elég sok érzelem zubog, zajlik bennem, ezeket minden áron ki akartam fejezni. Aztán egyszer csak azt éreztem, tovább kell lépni; soha nem akartam „másodállásban” festeni, hanem ebből élni.
Emlékszik az első eladásra?
Bár már az első kiállításomon vásároltak, mégsem ezt emelném ki. Ugyanerről az eseményről beszámolt anno a helyi sajtó, és másnap reggel, amikor mentem nyitni a galériát, egy úri ember állt a bejáratnál, a cikk miatt kíváncsi lett a helyre. Rámutatott a festményekre, amelyeket meg akart vásárolni, az árára nem is volt kíváncsi, majd elszállíttattuk neki. Végül komoly gyűjtőm lett, az irodaháza tele van az én festményeimmel, sőt, a háza és a lakása is. Később jelentkezett, hogy elmondja, sajnos nem tud többet venni, mert nincs hova tennie.
Sosem volt rossz érzés megválni a festményeitől?
Nem magamnak festek. Amíg egy vers nem hangzik el közönség előtt, addig a vers nem létezik. A képet a művész a saját lelkéből teremti meg, aztán el kell engednie. Számomra a legnagyobb elismerés az, ha megvásárolják egy munkámat; még ma is elképesztő jó érzés, hogy valaki a pénzét, amit nagy energiabefektetéssel megszerzett magának különféle munkából, az én alkotásaimra fordítja.
Azt mondja, nem magának fest. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy valamilyen furcsa oknál fogva nem vásárolják a képeit. Nem festene otthon magának?
Igaza van, valószínűleg alkotnék. A művészettörténetben sok olyan példa van, hogy a művészek egész életükön keresztül dolgoztak, de minimális értékesítésük volt, ma viszont a legdrágábbak közé soroljuk. Ilyen Van Gogh. Életében egy-két képet tudott eladni, ma pedig megfizethetetlenek a munkái. A kérdésére visszatérve, mindenképpen alkotnék akkor is, ha nem lennének vásárlóim, de nincsen annál nagyobb szenvedés, mint amikor nem kapok visszajelzést a munkáimra. Akik jól ismerik a képeimet, tudják, mindig pozitív dolgokkal foglalkozom, ez nem azt jelenti, hogy nem elgondolkodtatóak és filozofikus jellegűek a képeim, de alapvetően mindenben a pozitív kisugárzást kedvelem.
A munkásságában ez ösztönösen alakult, vagy tudatosan alakította ki?
Mindkét irány jelen volt: a tudatossága abban rejlik, hogy úgy vélem, az embereknek egyébként is van elég bajuk, minek mutassam nekik az én bajomat? A másik pedig, hogy ha nekem van gondom, akkor olyan módon tudom halványabbá és jelentéktelenebbé tenni, ha pozitívat festek. Ha konfliktusok vannak körülöttem, ölelkező párt fogok festeni. A pozitív szemléletem mellett a filozófia is fontos: ha egy művésznek nincsen gondolata, akkor nincs miről beszélnie, akkor ne is próbáljon meg „beszélni”. Sajnos ma sok absztrakt művésznél azt látom, nagyobb a szereplési vágy, mint a közlési.
Ha konfliktus van, ölelkező párt fest. Ez a művészet teremtő erejéről is szól?
Azt hiszem, igen. A jó szóval, a jó energiával, a jó kisugárzással megteremthetjük a jót. Ennél nagyobb próbatétel nincsen: ha körülöttünk minden összedől, és minden nehézség ránk sűrűsödik, ilyenkor kell a legnagyobb hittel élnünk. Az életemnek volt olyan időszaka, amikor már nem találtam a fizikai világban kapaszkodót, akkor a művészetemben is az angyalokat hívtam segítségül.
Ön szerint mi ma a szerepe a művészetnek és így a művészeknek?
Valahogy úgy képzelem, azt vizualizálom, hogy van a tenger, ami a „hétköznapi” embereket szimbolizálja, és vannak a világítótornyok, akik a művészek, akiknek fényt kellene árasztani a világba. Ha egy művésznek mondanivalója van, akkor alkosson, de máskülönben ne. Létezik egy közismert anekdota: amikor Jackson Pollock amerikai festőművész elkezdett dolgozni az úgynevezett csurgatott technikával, hirtelen rá szegeződött a figyelem. Komoly összegekért vásárolták a semmitmondó képeit, mert újnak számított, a korai művészetét, amit előtte csinált, elégette.
A művészet feladata az is lenne, hogy reagáljon a világra, kérdéseket tegyen fel?
Pontosan, viszont nem szabad aktualizálni, magam legalábbis így gondolom, mert fontosabb, hogy örök értékekkel foglalkozzon. Nem véletlen remekmű Madách Imre Az ember tragédiája című drámája, hiszen, ahogy végig haladunk a korokon, tetten érhetjük, hogy valójában mindegyik ugyanúgy néz ki. Hogy csupán a ruházat, az épületek, a körülmények változnak, de az ember ugyanaz marad. Tehát ha én örök emberi értékekkel foglalkozom, vagy az emberi szellem fejlődésével, vagy a szeretettel, akkor állandó lehet a művészetem. Univerzális.
Azt mondta, hasonlít Picassóra. Pontosan mire gondolt?
Negatív értelemben. Nem akarom elmismásolni, valaminek az érdekében önző az ember. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mindenen átgázolok, mert ez távolról sincsen így, csak a művészetem érdekében sok áldozatot hozok.
Máshogy nem működik?
Attól függ, mit nevezünk működésnek? Sok művész elefántcsonttoronyban éli az életét, ahonnan elő sem jön. Nyilván, ha Budapesten élnék, magam is előrébb lennék. Viszont nekem voltak és vannak olyan ötleteim, amelyek figyelemfelkeltőek, ilyen volt, amikor 2000 környékén tíznél több kortárs művészt vezettem, és negyvenméteres ponyvafestményeket készítettünk szabadtérre, homlokzatokra, várfalra vagy éppen a városházára. Ha ez Budapesten történik, talán nagyobbat szól.
Ön zenész is. Hogyan találkozik a két művészeti forma?
Volt idő, amikor alkotás közben is zenét hallgattam, mert kicsit szabadabbá teszi az embert. És valóban, volt blues zenekarom, a fő hangszerem a szájharmonika. A gátlásosság mindenkiben ott van, ahhoz, hogy a festészetben bizonyos formákat stílusosan át tudjak alakítani, bátorság kell. Mára viszont leszoktam arról, hogy alkotás közben zenét hallgassak, jobban inspirál, ha nálam jóval okosabb emberek elmélkedéseit hallgatom. Minél többet tudok, annál jobban látom, hogy mennyire keveset tudok. És itt nem lexikális tudásról beszélek, hanem élettapasztalatról, bölcsességről, hogy lássuk, a dolgok összefüggenek.
Meséljen egy kicsit a jövőről! Milyen tervei vannak?
A jövő akármennyire is hihetetlen, misztikus és kiszámíthatatlan, én a pozitív gondolkodásból fakadóan hiszek abban, hogy az utolsó próbatételeket kell kiállnunk ebben a nehéz időszakban. Mindenkinek fel kellene ismernie, hol és miben tud segíteni. Ami pedig a saját utamat illeti, szeretnék több emberhez eljutni, nagyobb réteget inspirálni. Annyi bizonyos, hogy hiszek a sorsomban, megtaláltam a feladatomat, amivel másoknak adni tudok. Hálás vagyok, hogy ezen az úton járhatok…
