Sokan sokféleképpen próbáltak már irodalmi rendezvényeket szervezni ebben a városban az elmúlt húsz évben, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Igazán átütő erejű program azonban nem született; úgy tűnt, Veszprémben nincs tömeges igény az irodalomra. Aztán négy évvel ezelőtt az Európa Kulturális Fővárosa program égisze alatt zászlót bontott a Holtszezon, és már az első alkalommal felkavarta az állóvizet. Emlékszem, én magam is hitetlenkedve szembesültem azzal, hogy a könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések, műhelyfoglalkozások telt házzal futottak, és ami még inkább meglepett, hogy a közönséget nagy arányban fiatalok alkották.
Aztán az évek jöttek, mentek, elmaradt emlékeinkből lassan az EKF, a Holtszezon pedig a Művészetek Házában talált új otthonra. A nagy kérdés, ami Damoklész kardjaként ott lebegett a rendezvény fölött: vajon működik még ez a formátum negyedszer is? Vajon életképes-e akkor is, amikor már elkopott az újdonság varázsa? Vajon megkapaszkodik-e a veszprémiek szívében, vagy eltűnik több más EKF-programmal együtt, amelyekre már nem is emlékszünk? (Rémlik még valakinek, hogy volt itt egy blues meg egy jazz fesztivál is 2023-ban?)
A válaszra nem kellett sokat várni. Pénteken Vecsei H. Miklós és Balla Gergely közös József Attila-estjével – illetve annak rövidített, kivonatolt változatával – indult az idén két naposra kurtított program, és a Papírkutya ajtajára máris ki lehetett tenni a „megtelt” táblát. Vecsei az elején szabadkozott: ezt az estet intim környezetbe álmodták meg, sötétben, néma csendben játsszák, szokatlan számára a kávéházi környezet, nem tudni, működik-e így is. Aztán Balla Gergely megpendítette a húrokat, Vecsei monoton hadarta a költő zakatoló gondolatait, és ezzel néhány perc alatt hipnotikus transzba ejtettek minket. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik; néma csend és koncentrált figyelem uralkodott a Papírkutyában. Néha-néha ugyan betüremkedett a valóság, de éppen csak annyira, hogy a felszínre törve nagy levegőt vehessünk, mielőtt újra elmerülünk József Attila lelkének időnként nagyon sötét, hideg és magányos mélységeibe. Ha volt is kétségünk, már itt, a legelején megnyugodhattunk: a Holtszezon még mindig a régi, a varázslat még mindig bizsergető, az érdeklődés lankadatlan.
Este hatkor aztán kiszélesedett a világegyetem, további helyszínek is csatlakoztak az ünnepi alkalomhoz, a Fotonban például könyvklubot szerveztek, ahol a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro A lebegő világ művésze című munkájáról osztották meg gondolataikat a résztvevők. Csak az utolsó percekre érkeztem, de annyit elmondhatok: szívet melengető látvány volt azzal szembesülni, hogy a kávézóban minden hely foglalt, és ez a sok ember nem csak véletlenül tévedt be egy italra, hanem aktív: hozzászól, véleményez, ismeri a művet. Aztán hamarosan műfajt váltottunk: a könyvklubot kiállításmegnyitó követte. A Fixirben ugyanis Nagy András László Luminosense című immerzív munkáját tekinthette meg a digitális képzőművészet iránt érdeklődő publikum. A játék a fénnyel megváltoztatja a térérzékelést – erre a motívumra épült a különleges munka, amely egyszerre volt installáció, vetítés és fényjáték: a valóságban is jelen lévő teret virtuálisan sokszorozta meg, vetítette körénk, és a kis szoba, amiben tízen alig fértünk el, egyszeriben kolosszálissá, végtelen kiterjedésűvé növekedett. Nagy András László fényből épített katedrálist.
Szombaton már egész nap válogathattunk a különféle programok kavalkádjából. Délelőtt megkezdődött a krimifesztivál a Fotonban, ahol négy tematikus beszélgetésen vehettek részt, tizenhárom krimiíróval találkozhattak, és dedikáltathattak a műfaj szerelmesei.
A Papírkutyában a fennállásának negyedszázados jubileumát ünneplő Vár Ucca Műhely indította a délutánt: Kilián László Fekete Richárd költővel és Hegyi Zoltán íróval beszélgetett, a szerzők műveibe a felolvasós blokknak köszönhetően bele is hallgathattunk, és a szűkre szabott időkeretbe még egy gyors nyereményjáték is belefért.
A kultúrbisztróban két könyvbemutatót is rendeztek, és az olvasóközönség valósággal megrohamozta a helyszínt. A két beszélgetés érezhetően különböző közönséget vonzott. Berg Judit kezdett, aki Liana című könyvét hozta el; az írónőt családok, gyerekek hada várta. Pedig a Liana egyáltalán nem könnyű olvasmány, a kiadó is elsősorban a nagyobbaknak, inkább a kiskamaszoknak szánja. Megtörtént esetet dolgoz fel, szövi mesévé: néhány évvel ezelőtt lezuhant egy kisrepülőgép a kolumbiai dzsungelban, a négy túlélő gyerek pedig negyven napon át barangolt a sűrű esőerdőben, mire végül szerencsésen megtalálták őket. Berg Judit az ő valóban csodával határos túlélésük történetét dolgozta fel; megtartotta, ami tudhatóan igaz, és feldúsította, hogy regényként is működjön. Beépítette a dél-amerikai törzsek meséit, és saját tapasztalatait is: az írónő ugyanis rajongója a kontinensnek, több alkalommal járt már ott, és arról a vidékről is szerzett személyes élményeket, ahol az említett repülőgép-baleset történt.
Hosszasan kígyózott a dedikálásra váró sor Berg Judit asztalánál, amikor Grecsó Krisztián megérkezett. Miközben még a Rumini-rajongók sokasága töltötte meg a Papírkutyát, a Grecsó-beszélgetésre érkezők odakint várakoztak: szép kis tömeg gyülekezett a járdán, hogy bebocsátást nyerjenek az irodalom kápolnájává avanzsáló kávézóba. Elképesztő a látvány: bent izgatottan fészkelődő gyerekek, odakint nagykabátos urak és hölgyek – mindannyiukat összeköti az élmény, hogy olvasni jó.
Amint alábbhagyott a zsizsegés, Grecsó már az apjáról beszélt. Arról, hogy a már régen elhunyt családtagjaink ma is jelen vannak, hatnak ránk, és hatnak az utánunk következő generációkra is. A személyes konfliktusok, sérelmek gúzsba kötnek minket, és a feloldozást az adja, ha megértjük: csak szemek vagyunk egy hosszú láncban, nem vagyunk sem a kezdet, sem a vég, sem mindennek a középpontja. Torz dolog mindig az adósságra, az előző nemzedékektől ránk hagyott nehézségekre (ha úgy tetszik: a transzgenerációs traumákra) koncentrálni – vallja az író –, mert ez az egót is tönkre vágja, és az ősök erőfeszítéseit is negligálja. Könnyű visszanézve ítélkezni, de mi magunk sem lennénk azok, akiké váltunk, ha az elődeink nem taposták volna ki az utat számunkra.
Újabb sorban állás aláírásért: gyerekkönyvek helyett ezúttal az Apám üzent viaszkosvászon borítója villant a kezekben.
Este aztán kibomlott az összművészetiség, és a zenészek vették át a stafétát az íróktól. A Papírkutyában a Rettenetes mümők búcsúztatta a fesztivált, miközben a Teremben egészen más hangulat uralkodott: az est során punk és hiphop előadók adták egymásnak a mikrofont, úgy mint Camille Corot, Palánta, Lotti Bigotti, Dr. Offtopusz és Arzén, Farseers Collective: Tat, Fangs, Azúl, Nyhill, Andrej, 1301, Slimface, radírfejv radafvk és MC Barma. Az irodalom határterületei egyébként másutt is teret kaptak a hétvége során: pénteken a Fotonban slam poetry estet rendeztek nagy érdeklődés mellett.
Vasárnap hajnalra már biztosak lehettünk benne: a Holtszezon még mindig él. Nem az okozott nehézséget, hogy lepkehálóval fogdossák össze a közönséget, hanem az, hogyan mondjanak nemet a kint várakozóknak, amikor már tényleg egy tűt sem lehetett leejteni odabent. A Holtszezon véghez vitte, amit ebben a városban korábban hosszú idő óta nem tudott senki: a szó jó értelmében tömegrendezvényt épített az irodalomra, és bebizonyosodott, hogy a minőségi kultúrára van igény, csak a formát kell megtalálni hozzá. A szervezők – élükön Varga Richárddal – ráadásul azt is megmutatták, hogy ez nemcsak egyszer lehetséges, nem az újdonság varázsa fokozta a lelkesedést, hanem a program hosszú távon is megtalálta a közönségét. Reméljük, a Művészetek Háza berkein belül a jövőben is biztosított a fesztivál fennmaradása, mert Veszprémnek nagy szüksége – és szemmel láthatóan igénye is – van a tél komorságát megtörő varázslatra.
