A kommentszekció egy modern kori bűntanya, ahol a legmélyebb ösztöneink végre főszerephez jutnak, és ahol a tudatalatti szorongások caps lockban üvöltött "EZ NEM IGAZ, TE IDIÓTA" formájában csúcsosodnak ki. Mert miért is ne? A főnököm egy inkompetens barom? Nem baj, nem mondhatom meg neki, mert kirúgna, de egy cikk alatt leírhatom, hogy "Hülyék vagytok, semmihez sem értetek!". És ezzel máris jobban érzem magam, mert az elfojtás felszínre tört. Persze közben tíz másik kommentelő is rám ugrik, és kialakul a digitális gladiátorharc, ami igazából nem is a témáról szól, hanem a lefojtott agresszió kiéléséről. Mert az emberi psziché már csak ilyen: ha nem lehet leordítani a főnök fejét, akkor valaki más fogja megkapni helyette.
A freudi ösztönén úgy működik, mint egy hároméves gyerek egy cukorkaboltban: ha nincs rá szabály, akkor minden kell. A közösségi média pedig a tökéletes játszótér ehhez, mert ott lehetek dühös, frusztrált, elkeseredett, és mindezt úgy, hogy nem kell felvállalnom semmilyen következményt. Egy biztos, a kommentelés ad egyfajta instant kielégülést. Minden egyes "lájk" vagy "Igazad van, Géza!" egy kis dopaminlöket, ami kvázi olyan, mint egy rövid, de hatékony drogtrip. Az emberek szeretik azt hinni, hogy igazuk van – és ha ezt húszan is megerősítik egy 400 kommentes vitában, az gyakorlatilag az online világ kiskirályává emeli az embert. Freud szerint ez az egó kielégülésének egyik leggyorsabb módja – még ha az eredeti vita arról is szólt, hogy vajon a macskák tényleg érzik-e a földrengést előre.
Az unalom pedig öl, a kommentelés viszont él. Most minden érzelmi energiánkat a TikTok és a Facebook algoritmusaira pazaroljuk. Ha unatkozom, miért ne fektetném az energiámat abba, hogy egy random ismeretlennek bebizonyítsam, hogy teljesen tévedésben él, mert azt hiszi hogy a világ lapos?
Az egyik legősibb pszichológiai késztetésünk ugyanis az, hogy az intelligenciánkat mások ostobaságának tükrében méregessük.
Egy ostoba komment olyan, mint egy fáklya a sötétben: ellenállhatatlanul vonzza az embereket, hogy reagáljanak rá. Hát lehet hagyni, hogy valaki teljes marhaságokat beszéljen anélkül, hogy beleállnánk? Persze, hogy nem! Az internet egyik legfőbb szabálya, hogy egy rossz kommentet SOHA nem hagyhatunk szó nélkül. Megint egy petite Freud: szerinte ez az agresszív ösztönök megnyilvánulása, de mi inkább úgy mondanánk: kár lenne veszni hagyni egy ilyen lehetőséget.
És végül, de nem utolsósorban, jöjjön a csúcskategóriás magyar kommentháború, avagy hogyan válik egy “elveszettem a kiscicám a Haszkovón" poszt is politikai csatatérré. Ha bármilyen hír alatt egy teljesen ártatlan kommentet is írsz, garantáltan előbb-utóbb valaki odaveti: "Na, tipikus Magyar Péter-rajongó" vagy "Mert Gyurcsány alatt jobb volt?". Teljesen mindegy, miről szólt az eredeti poszt – lehet az időjárás, krumplistészta-recept –, 15 komment után már biztosan háborús övezetben találod magad.
Az egyik oldalon a nemzeti keresztény szellemi ellenállás hirdetői, a másikon az örökös forradalmat vizionáló rendszerdöntők. Közöttük pedig a hétköznapi ember, aki csak meg akarta nézni, milyen lesz az idő hétvégén, de most már azt is tudja, hogy ki árulta el a hazát 2006-ban.
Freud szerint minden politikai frusztráció valójában az apakomplexus kivetülése, tehát a kérdés már csak az: a kommentelő épp az apját keresi egy vezetőben, vagy vele akar végre leszámolni? Egy biztos: ha a magyar Facebook-politikai csatatéren akarsz elmerülni, készülj fel arra, hogy egy évtizednyi pszichoterápia sem mossa le rólad a gyűlöletháború nyomait.
Minden ember belső konfliktusokkal küzd, és ezek nagy részét az elfojtás, a szorongás és a társadalmi normák alakítják. A közösségi média viszont megadja azt a szabadságot, hogy ezeket az ösztönöket mindenféle szűrő nélkül kiéljük – persze, egy kis digitális szappanoperába csomagolva.
Az online tér az új kanapépszichológia, ahol mindenki terapeuta és páciens egyszerre. A kérdés csak az, hogy az internet az emberi psziché öngyógyító eszköze, vagy inkább egy kollektív idegösszeomlás színtere?
