Egy kulturális kérdésekben nem éppen szemérmes barátom szerint manapság tíz emberből jó, ha egy felteszi a kokárdát március 15-én. Ennél én sokkal derűlátóbb vagyok; szerintem megvan az három is!
Pedig a rendszerváltás utáni években még sokkal nagyobb „divat” volt kokárdában járni március 15-én.
Persze ebben az esetben is behúzhatunk egy strigulát a globalizáció bűnlajstromába és mutogathatunk azokra a kampányokra, amik az egyén önmegvalósítását hirdetik – jelentsen ez bármit is – ahol mindegy, hogy ki vagy, honnan jöttél, de leginkább az nem számít, hogy milyen nemzetiséginek tartod magad. Ne kategorizáld magad szimbólumokkal, legyél, aki vagy!
Viszont mégis fel kell menteni a mainstream médiát, ami, ha jól megnézzük, egyáltalán nincs a szimbólumok ellen. A BL-döntő előtt például felhúzzuk kedvenc focicsapatunk mezét, vagy hetente váltogatjuk azokat a kitűzőket a szívünk felett, amik éppen valamelyik aktuális társadalmi mozgalom mellett, vagy éppen ellen emelik fel a hangjukat, kezdve az albínó feketepárducok megmentésétől chilei fodrászok jogainak védelméig.
Egyik sem olyan, ami evidens lenne minden ember számára. Ellentétben azzal, hogy mindenki valamelyik országnak az állampolgára. Akkor meg minek hirdetni azt, vagy bármit, az ország régi történelmével kapcsolatos?
A magyar ember belekényelmesedett a jelenbe. Ha nem kell szurkolni valaminek, ha az a valami nem szorul rá arra, hogy mellkasunkon hordjuk a szimbólumát, akkor minek tennénk?
Bezzeg egy francia nem győzi torkaszakadtából énekelni a Marseillaise-t Párizs kék-fehér-pirosra festett utcáin, nem is beszélve az amerikaikaról, akik képesek a saját zászlójukból ruhát varrni maguknak és abban menni a Függetlenség napi felvonulásra!
Valószínűleg a magyar oktatás begyöpösödött módszertanának is szerepe van ebben, ami talán az utóbbi években végre elmozdult pozitív irányba, de az Y és Z generáció történelemoktatásában még javában annyiban kimerült ’48, de ’56 is, hogy a magyarok bátran felkeltek egy náluk jóval erősebb hatalom ellen, aztán hősiesen harcoltak, végül elbuktak. Pontszerű események a történelemben, amire lá lehet ütni a dicsőség plecsnijét, de a végkifejletet jobb elfelejteni.
Pedig, ha folyamatában tekintenénk ezekre, hamar meglátnánk, hogy az 1848-49-es szabadságharc kellett ahhoz, hogy elinduljunk a Kiegyezés felé. ’56 kellett ahhoz, hogy a legvidámabb barakk lehessünk, majd megvalósuljon a rendszerváltás.
Ma a nemzetért nem kell úgy küzdeni, mint a márciusi ifjak tették. De attól még egy kokárdaformájú lájkot dobhatunk rá. Az úgyis olyan trendi.
