Kazimir Malevics 1913-ban mutatta be Fekete négyzet című alkotását. Az orosz művész ezzel megnyitott egy olyan újfajta érzékelést a művészetben, ami egészen addig alvó állapotban volt. Amikor már nem azon gondolkodunk, hogy mit is látunk a képen, hanem lehetőségünk van tisztán érzékelni, ezzel egyfajta meditatív állapotba kerülni. A huszadik század elején az avantgárd ledöntötte az addigi berögződéseket. Marcel Duchamp, francia művész mindenki megrökönyödésére New Yorkban egy teljesen hétköznapi porcelán piszoárt állított ki, aminek művészeti értékét egyedül az adta, hogy kiállították. Mégis olyan érzéseket, gondolatokat váltott ki a közönségből, amik ezt az egyszerű WC-csészét is felruházták művészi nívóval, a művészeteket pedig örökre megváltoztatta, és megnyitotta az utat a modernitásnak.
Habár a korszakváltás határvonalát nem lehet vonalzóval meghúzni, valamikor a századelőre tehető, amikor a klasszikus művészet klasszikusként kezdett tovább élni, miközben a kortársak körében elkezdődött a kísérletezés a modernitásban.
„A kortárs alkotásokat nem érdemes magyarázni, sokkal inkább értelmezni.” – Grászli Bernadett, a veszprémi Művészetek Háza igazgatója helyettesével, Dohnál Szonjával arra vállalkozott, hogy saját példájukon keresztül lerombolják a kortárs művészetekkel szembeni sztereotípiákat, miközben pótoljanak egy nagy hiányosságot is.
Dohnál Szonja (balra) és Grászli Bernadett (jobbra)
„A probléma onnan ered, hogy a művészetoktatás mára megszűnt az iskolákban, már érettségizni sem lehet művészettörténetből. Egyedül az olyan kiállítóhelyek képviselik még ezt, ahol van múzeumpedagógiai oktatás, mint a Művészetek Házában. Itt viszont minden lehetőség adott, hogy átadjuk a tudást és azon keresztül a művészeti látásmódot. Egy kézzelfogható kiállításhoz sosem fog felérni egy internetes digitális tárlat. Az az élmény, amikor előttünk van egy kézzelfogható mű, nem digitalizálható.” – vallja Szonja, aki elsősorban iparművészeti és design tematikájú kiállításokkal foglalkozik, azon belül is különösen közel áll hozzá az üvegművészet, ami, ahogy ő fogalmazott, méltatlanul, sokkal kevesebb figyelmet kap Magyarországon, mint szerte a világban.
A Művészetek Háza egyik célja, hogy hidat építsen az érdeklődő közönség és az ilyen, kevésbé mainstream-hez tartozó művészeti ágak között. Közben pedig, mintegy szociológusként alámerülnek a különböző társadalmi jelenségek megértetésében is. Pont úgy, ahogy egy másik, a közelmúltban megvalósult tárlat esetében is történt, amiről ugyancsak Szonja mesélt.
„A kortárs ékszerművészet egy nagyon szűk szegmenset képvisel, mégis talán az egyik legizgalmasabb dolog, amikor a művészek egy olyan kis méretű tárgyon, mint egy ékszer reflektálnak korunk aktuális kérdésfelvetéseire, problémáira. 2023-ban egy müncheni galériával együttműködve szerveztünk egy nagyszabású ékszerművészeti kiállítást, akkor elhatároztuk, hogy kétévente biennále rendszerben visszahozzuk Veszprémbe. Idén ez újra aktuális lesz, témájában pedig a japán világkiállítás tematikájára fog reflektálni, azaz a jövő társadalmának tervezését veszi górcső alá az ékszerművészeten keresztül.”
Bár ezek alapján úgy is tűnhet, hogy a Művészetek Házában a kurátori munka a modern művészeti ágakra terjed csak ki, valójában a gondolkodásukban markánsan jelen van a hagyományőrzés is.
„Az üvegkészítésnek évszázados múltja van a környéken. A régi bakonyi üveghutákból nőtt ki később az ajkai üveggyár, ami ugyan mára bezárt, de az üvegművészetben továbbra is jelen van a szelleme. Amikor a textilművészethez nyúlunk, akkor is régi hagyományokat veszünk alapul. Tudjuk, hogy Szent István idejében itt Veszprémben is működött textilipar, ráadásul a legenda szerint a veszprémvölgyi kolostorban hímezték a koronázási palástot is. Az ékszerkiállítással pedig szerettük volna modern művészeti értékkel megtölteni azt, hogy mit jelenthet még Veszprém neve mögött a királynék városa jelző. Hiszen az ékszer, bármennyire is a nőiességet képviseli, képes megszólítani a férfiakat is.”
Utóbbihoz kapcsolódva 2023-ban a Művészetek Házának volt egy fontos küldetése: a fókuszt a női alkotók munkáira helyezték.
„Általános tapasztalat, hogy Magyarországon az utóbbi évekig kevés olyan kiállítás nyílt, ami kifejezetten a hölgyeknek adott volna lehetőséget.” – mondta Bernadett, hogy mi motiválta őket elsősorban, amikor egy újabb falat készültek ledönteni. „Nem azért szerveztük meg a női alkotók munkáiból a tárlatot, mert valamilyen kvótát kellett volna teljesítenünk. Feminista törekvéseink sem voltak. Én hiszek abban, mindegy, hogy az alkotó nő, vagy férfi, ha jó kvalitásokkal rendelkezik, akkor mutassuk meg ezt a tehetségét a közönségnek! Érdekes fókusz volt, mert eddig kevés ilyen tárlat volt, amikor női művészeknek nonfiguratív geometrikus alkotásait mutatták volna be, és örülök, hogy Veszprémből, a Művészetek Házából tudtuk közvetíteni ezt az üzenetet.”
Az intézmény társadalmi szerepvállalásai mellett legalább ennyit tesz a lokálpatriotizmus erősítéséért is, mondani sem kell, hogy ehhez is a művészetet használják.
„Fontos feladatunk, hogy a Veszprém-Balaton régióban élő művészeket is támogassuk és segítsük. A Tavaszi Tárlatot kétévente ezért szervezzük meg. Ez egy olyan művészeti seregszemle, amikor az összes kiállítóterünket a helyi művészek bemutatkozására készítjük fel és különböző témák köré csoportosítva, úgy, mint design, iparművészet, fotográfia és festészet állítunk össze tárlatokat. Ilyenkor azt is figyeljük, hogy milyen fontosabb évfordulóhoz tudunk kapcsolódni, vagy milyen helyi vonatkozású történésekre reflektálhatunk a helyi alkotók művein keresztül.”
De nem csak a Művészetek Háza fordul mecénásként a helyi művészek irányába. Az intézmény életében van egy fontos szereplő, aki már hosszú évek óta konstans támogatja a veszprémi kortárs művészetet az intézményen keresztül azáltal, hogy magángyűjteményét egy állandó kiállítás keretében rábízta a Művészetek Háza kurátoraira.
Ő Vass László, a Vass Cipő megálmodója és megalkotója, emellett pedig nemzetközileg is elismert műgyűjtő. Hogy miért is olyan fontos az ő kulturális szerepvállalása Veszprémben, arra Bernadett világított rá.
„Vass László gyűjteményét, ami főleg a nonfiguratív geometrikus művészet képviselőinek alkotásaiból áll össze, nyugodtan lehet egyfajta összekötő kapocsként is értelmezni a világ bármely pontjával. Hiszen az ilyen tárlatok lényege az, mindegy, hogy az ember Tokióban vagy Veszprémben tér be egy kiállítótérbe, mindegy, hogy van-e előzetes ismerete az ottani alkotásokról, valójában bármilyen előzetes tudás nélkül felfogható és értelmezhető, ha kellően nyitott rá valaki. Hiszen elsősorban formákról és színekről szól, amik különböző érzéseket váltanak ki a szemlélőben.”
Az utóbbi időben viszont már nem csak Veszprémből hivatkoznak más külföldi tárlatokra, hanem fordítva is. Az itteni kortárs művészet felkerült a nemzetközi radarra és nem úgy tűnik, hogy mindez csak ideiglenes állapot lenne. Az Európa Kulturális Főváros programsorozat, ahogy Bernadett fogalmazott, belökte az ajtón a külföldi, nem egy esetben az Európán kívüli kapcsolatokat is.
„Elkezdtek keresni bennünket olyan országok nagykövetei és kulturális diplomatái, akik az EKF-nek köszönhetően értesültek arról, hogy milyen pezsgése van az itteni kortárs művészeteknek, mi pedig éltünk ezekkel a lehetőségekkel.” Azt már Szonja tette hozzá, hogy ehhez az is kellett, hogy mindkét fél részéről meglegyen a nyitottság, a Művészetek Háza oldaláról az, hogy nem riadtak meg egy brazil, vagy japán kulturális attrakciótól, az országok képviselőitől pedig az, hogy felismerték, Veszprém és az itteni közönség tökéletesen alkalmas és befogadó a saját, olykor egzotikusnak számító kulturális értékeikre.
Így adhatott otthont a Művészetek Háza egy különleges brazil bioékszer kiállításnak, vagy éppen legutóbb a Peruból érkező Pucara bikákat bemutató tárlatnak. Az ilyen kulturális kooperációkat további izgalmas tartalommal tölti meg az, amikor sikerül helyi alkotókat is bevonni – itt pedig ismét előtérbe kerül a Művészetek Háza hídépítő szerepe – így készítette el például a már említett dél-amerikai kerámiabika veszprémi változatát Zámbó Attila képzőművész.
Amikor a kortárs művészetek kerülnek a figyelem középpontjába, van egy fogalom, egy jelenség, ami újabban megkerülhetetlenné vált. A digitális megoldások, kicsúcsosodva a mesterséges intelligenciában olykor lehetőségként, máskor viszont fenyegetésként rémlenek fel az alkotók előtt. A Művészetek Házában az előbbiben hisznek. Olyannyira, hogy az Európa Kulturális Fővárosa programsorozat keretében létrehozták a Fixir médialabort. Ez egy olyan oktatóhely, kezdte a magyarázatát Bernadett, ami a Művészetek Háza több, mint harmincéves oktatói tevékenységére épült, viszont itt már nem a klasszikus módszerekkel ismerkedhetnek meg a tanulók, hanem digitális médiaművészet megoldásai szerepelnek a tananyagban.
„Amikor berobbant a mindennapi életünkbe is a mesterséges intelligencia, valóban okozott félelmet. De rá kellett jönnünk, ha helyesen használjuk, akkor inkább megkönnyíti az életünket, így pedig az alkotófolyamatot is. Gondoljunk bele, amikor egy korszakkal korábban a digitális eszközök térhódítása zajlott, az analóg megoldásokat mindenki temette már, de aztán mégis velünk maradtak. Nem haltak ki a könyvek és az olvasás szenvedélye sem. Létezik a párhuzamosság a mostani életben is, ahol a klasszikus és új megoldások megférnek egymás mellett.” – vélekedik Bernadett erről.
A Művészetek Háza egyébként már otthont adott olyan tárlatnak, amin a mesterséges intelligencia segítségével készült képeket állítottak ki. Ez is egy olyan unikalitása az intézménynek, amivel szeretnének úttörőként feltűnni a kortás művészetek palettáján. A Fixir médialabor eddigi rövid, ám annál tartalmasabb munkáját azóta múzeumpedagógiai nívódíjjal is elismerték, a bírálatnál pedig fontos szempont volt, hogy közgyűjtemények között elsőként a veszprémi intézmény reagált a digitalizáció és a mesterséges intelligencia előretörésére. Nem szembe szállt vele, hanem beemelte az oktatási tevékenységébe, ami nagy különbség.
Visszatérve a kezdeti dilemmára, a kortárs művészetek értelmezésére, Bernadett és Szonja, habár tankönyv továbbra sincs hozzá, de jótanáccsal tudtak szolgálni, hogyan, milyen gondolatokkal érdemes belépni az ilyen kiállítóterekbe.
„A legfontosabb a nyitottság, ha ez megvan, akkor könnyen fel lehet fedezni olyan dolgokat a képeken, ami aztán kiváltja azokat az érzéseket, amiket várunk egy művészeti alkotástól. Lehet, hogy néha nem is a tetszés lesz az, sokkal inkább a megrökönyödés, de ez a művészet lényege és a művész valódi célja.”
Az eredeti cikk a Life&Style 2025/tavaszi számában jelent meg.
