Többek között arról kérdeztük, hogy érzi magát mostanság a pályán, milyen érzés megtapasztalni édesanyaként, hogy szuperhős, hogyan lehet jól kezelni, ha előadás közben a színpadon olyan váratlan dolgok történnek, mint az orrvérzés, de szóba került az is, vajon miért nem láthatjuk gyakran a színésznőt filmvásznon?
Meghatároztad magadnak valaha, hogy miként építkezz a pályán, vagy ösztönösen hagyod, hogy alakuljanak a dolgok?
Mindig is ösztönösen hagytam, most sincsen ez másképp, noha így negyvenévesen már elgondolkodik az ember, hogy hol tart és merre halad? Igaz, belülről egyáltalán nem érzem a negyvenet, valahol még mindig huszonnégy vagyok, és olykor emlékeztetnem kell magamat arra, hogy bizony nem ez a helyzet. Éppen emiatt nem is ártana néha jobban rápillantani az életemre, hogy hol tartok, de amikor mégis elmélyülök a gondolkodásban, rájövök, semmit nem csinálnék másképp. Soha nem voltam tervezgetős típus, ez már valószínűleg így is marad. És visszatérve a negyvenes számra, nem gondoltam volna, hogy ennyire izgalmas lesz.
Mit vártál?
Ha az ember húszévesen belegondol abba, hogy majd negyven lesz, akkor egy érett, kicsit fáradtabb személyiségre gondol. Ehhez képest nagyon jó erőben vagyok. Nemrég megkérdezte tőlem egy barátnőm, hogy az ember vajon mikor elégszik meg saját magával. Azt kellett mondanom neki, hogy én most szeretem magamat a legjobban.
Sok összetevős idáig eljutni?
Nagyon, s talán az anyaság lendített rajta a legnagyobbat: sokat dob egy nő önbizalmán, ha megtapasztalhatja, hogy egy szuperhős. Önmagában elképesztő érzés, hogy képes vagy életben tartani egy gyermeket. Ritkán beszélek a házasságomról, de valahogy azt is ide tudnám sorolni: nem könnyű intézmény, sokat kell dolgozni rajta, de nálunk jól működik. Ezek olyan sikerek, amelyekre büszke vagyok. Az életem szakmai része soha nem érdekelt annyira, mint a család. Mostanra viszont a szakmai pályámon érzek némi változást.
Miféle változást?
Most még el tudom játszani, hogy harminc vagyok, de érzem, egyre kevesebb olyan szerep van, ami rám illik. Már nem bíznak rám olyan feladatokat, mint régen, sajnos a negyvenes és ötvenes korosztály női szerepköre elképesztően szűk.
Ez félelemmel tölt el?
Az erős kifejezés, félelemnek nem mondanám, de kétségtelen, hogy a gondolataim között szerepel, hogy egy színház nem fog azon gondolkozni, hogy jobban odafigyeljen a negyven plusszos nőkre, hogy ők is játszhassanak. A színház műsorpolitikája nem biztos, hogy engedné, hogy azon nagyon kevés darabok egyikét elővegye, amelyben az idősödő nők is kiteljesedhetnek. Aztán elképzelhető, hogy nem lesz igazam, meglátjuk. Most éppen ott tartok, hogy eddig minden előadást én vittem a hátamon, viszont jelenleg több olyan darabban játszom, ahol nem én vagyok a főszereplő. Ezt egyáltalán nem volt nehéz elfogadni.
Hogyhogy?
Egyrészt azért, mert van egy kisfiam, aki miatt számomra nincsen olyan időszakasz, amikor ne csinálnék semmit. És ha éppen nem kell egy nap szerepet tanulnom, vagy görcsölni az előadáson, akkor adódik ötezer másik dolog, ami miatt görcsölhetek. Nekem ott a futás is, ha kevesebb a munka, benevezem magam versenyekre. Gyakran hangoztatom az ismerőseimnek, mennyire fontos, hogy az életünkben több olyan terület legyen, amibe kapaszkodni lehet, így ha a főcsapás éppen nem az igazi, akkor sem zuhan össze az ember.
Például lehet szuperhős anyaként. Visszatérve a futásra: a korábbi nyilatkozataidból úgy tűnik, vágytál arra, hogy kitűnj a tömegből, hogy valami különleges dolgot csinálj, mint például az elképesztően hosszú futások. Jól látom?
Igen, de nem tudom, ez hova vezethető vissza. Néha felteszem magamnak a kérdést, mi a francot akarok bizonyítani, és kinek?
Van rá válaszod?
Anyukám (Papadimitriu Athina, a szerk.) szintén ez a típus, nagyon hasonlítok rá. Közben olyan is lehet benne, hogy esetleg még mindig nem hiszem el magamról, képes vagyok rá. Ha például a futást vesszük, nézhetjük onnan, hogy egyszerűen szeretek futni. Amikor anno kiköltöztünk a fővárosból, elkezdtem kijárni a hozzánk közel lévő erdőbe. Aztán mindig egyre több és több lett a kilométer, ami extrémnek tűnhet, de valójában, ha nem szeretném, nem csinálnám. A megerőltető az lenne, ha úgy indulnék el reggelente futni, hogy utálom az egészet. Közben meg az is igaz, hogy szeretek olyan dolgokat csinálni, ami új kihívást jelent.
Az újabb célok újabb lendületet jelentenek?
Igen. Sok körülöttünk az elveszett ember, mert nem találták meg azokat az inspiráló tevékenységeket, amelyek újabb és újabb feladatot, célt jelenthetnek számukra. Nem biztos, hogy könnyű megtalálni az utunkat, de ha van rá igény, akkor sikerülhet.
Úgy tudom, Te nagyon vágytál arra, hogy sportoló legyél.
Igen, bár érdekes, hogy itt visszaköszön a színészet, hiszen sok minden akartam lenni. Például gyerekként sokáig orvosnak készültem, mire rájöttem, hogy valójában csupán el akarom játszani, hogy életeket mentek. Érdekes, de fontos volt, hogy nézzenek, figyeljenek rám, miközben a hétköznapi életben nem vágyom erre. A futást nemcsak eljátszani akartam, új dimenziók nyíltak általa, új embereket ismerhettem meg, remekül érzem magam a futók közegében. Az erdőben senki nem néz, ott megtaláltam egy hangot a csendben. Most, hogy erről beszélek, rájöttem, valójában nem is a futással indult az erdőbe menetel, hanem a természet szeretetével. Az agyam ott lenullázódik, senki nem szól hozzám, mára szinte csak ott tudok megnyugodni. Kimegyek, monoton kocogok, s közben szagolom az erdőt.
Tehát egyfajta menekvés is volt?
Abszolút! A COVID idején kezdtem, nem volt munkám, és kiborított, hogy nincsen rendszer a napomban. Elkezdtem hetente háromszor-négyszer eljárni, és máris lett dolgom, feladatom. Rendszer nélkül szétesem, ha nincs mit csinálni, akkor depressziós leszek.
Miként tudod kamatoztatni a futást a színpadon? Jól jön mentálisan és fizikailag?
Mondok egy nagyon szemléletes példát. Tavaly a Chicagót játszottam Sopronban, ami fizikálisan iszonyú megterhelő. Ugyanezt tíz évvel ezelőtt Veszprémben is megcsináltuk, akkor majd kiköptem a tüdőmet. Pedig annak idején is futottam, de csak öt kilométereket, nem volt állóképességem. Most viszont – nyugodtan mondhatom – kiráztam a kisujjamból. De nem csak testileg segít, hanem mentálisan is: koncentrálttá tesz. Egyébként futás közben fejben még rendezni és koreografálni is szoktam.
Újabb megvalósítandó tervek?
Valószínűleg soha nem fogok rendezni, de valahogy futás közben mindent átgondolok, így a jeleneteket, a szövegemet, és minden mozdulatot. Vezetett meditáció helyett számomra hasznosabb a futás.
Úgy tudom, már másoknak is tartasz futó edzést…
A mai alkalmat épp le kellett mondanom, mert nem akartam, hogy szegénykék a jégen csúszkáljanak, de egyébként minden szerdán megyünk. Már előfordul olyan is, hogy nemcsak a szerdai alkalommal jönnek velem. Nagyon jó kis közösség lettünk. Úgy kezdődött, hogy egy anyukatárs az óvodában megkérdezte, nem szeretnék-e esetleg csoportot vinni, de mondtam neki, hogy ez még nem jutott eszembe. Viszont elültette a gondolatot, és közben beesett egy együttműködés a helyi cukrászdával, ahol szintén felmerült a közös futás ötlete. Meghirdettük, legalább húszan eljöttek az első alkalomra, meglepődtünk, milyen sikere van. Télen persze kevesebben futnak, tavasszal majd megint megugrik a létszám.
Ha már a feladatok elvállalása: mennyire tudsz adott esetben nemet mondani egy-egy felkérésre? Változott az erre kialakított módszered?
Abszolút változott. Valahogy a korral előre haladva sokkal könnyebben mondok nemet, mint régen. Korábban előfordult, hogy rábólintottam valamire, miközben tudtam, hogy nem fogom élvezni, úgy viszont nem működik. Ma már vagyok annyira tapasztalt és határozott, hogy ha valaki felhív egy szereppel, nagyjából tisztában vagyok vele, mire számíthatok. Ha nem érzem a magaménak, és úgy mérem fel, hogy nem adna akkora örömöt, akkor gond nélkül lemondom.
Régebben azért mondtál gyakrabban igent, nehogy eless munkáktól, nehogy kiess a körforgásból?
Igen, bennem volt a kérdés: ki tudja, kivel találkozom egy munka során? Hozzáteszem, minden feladatból lehet tanulni, és a mai napig szeretnék tanulni, de már mérlegre teszem a dolgokat. Tegyük fel, hogy tíztől kettőig próbálok valami olyat, ami legbelül nem én vagyok, miközben lehetnék a gyerekemmel is.
Azt meg lehet fogalmazni, hogy mi az, amit ma keresel a színházban?
A mai napig pörgök a tükör előtt örömömben, hogy színésznő vagyok. Boldog vagyok, mint egy kezdő színész, aki először találkozik a szakmával. Ma például megöleltem a jelmezemet, amikor bejöttem az öltözőmbe. Persze az is közrejátszik, hogy nemrég szerződtem a Magyar Színházba, viszont én itt töltöttem a gyerekkoromat, hiszen anyukám pont ezek között a falak között játszott, öltözött. Én hátul ugráltam a takarásban, most meg itt játszom, mint színésznő. Sőt, mielőtt felvettek volna a Színművészetire, egy évet jártam ide akadémiára. Most szinte nem is arra gondolok, hogy milyen évad következik, milyen szerepeket kapok, hanem élvezem, hogy egy szeretetteljes társulat része lehetek e falak között. Összetartó közösség, olyan, mint egy vidéki színház, ahol van idő beszélgetni a kollégákkal, ahol előfordul, hogy előadás után leülünk egy sörre a színészklubban, ami csak a miénk.
Eszerint a veszprémi korszakról is szép emlékeid vannak?
Amikor leszerződtem a Veszprémi Petőfi Színházhoz, tudtam, nekem itt lesznek a legszebb éveim. Egyszerűen éreztem, hogy olyan időszak jön, amelyről később majd úgy fogok beszélni, hogy „A veszprémi évek”. Most pedig itt ülök negyvenévesen a fővárosban, és tényleg arról beszélek, hogy milyen szépek voltak a veszprémi évek, hiszen ott tanultam meg a szakmát. Aztán a férjemmel öt év után úgy éreztük, ideje továbbmenni, szóval szabadúszó lettem. Most viszont egy-két éve megint hiányozni kezdett az asztal, ahol szeptemberben lerakhatom a cuccaimat, amit júniusban elhozhatok, s hogy nem tűnök el mindenhonnan nyomtalanul. Eperjes Károly, akivel nemrég Sopronban együtt dolgoztunk, s annak idején Veszprémbe is ő vitt, megkérdezte, jönnék-e a Magyar Színházba, ahol ő a művészeti vezető. Azonnal igent mondtam, s nagyon örültem, imádok Szamival dolgozni. Pontos, intenzív próbafolyamatokat tud létrehozni. Nagy Viktor igazgató úrral eddig nem ismertük egymást, de bizalmat szavazott Eperjes Károlynak.
Érdekes, hogy minden színházi korszakodról úgy beszélsz, hogy közben már-már könnybe lábad a szemed a boldogságtól. Csak szép emlékek vannak?
Valószínűleg sehol nem vártam meg, hogy rossz legyen, ösztönösen továbbmentem, ha úgy éreztem, elég volt. Persze engem is elért például az érzés, amikor kiégettnek éreztem magam és fáradtnak. Harminchárom voltam, amikor gyerekem született, és úgy éreztem, nem is jöhetett volna jobb időpontban. Viszont soha nem ért el társulatban a rossz atmoszféra, mert mindig továbbmentem.
Ugyanazzal a lelkülettel mész be a színpadra, mint a pályád elején?
A pályám elején szó szerint kitettem a szívemet a színpadra, ami valahol ma is megvan, de már nincsen bennem a „semmi sem számít, odarakok mindent” érzés. Kicsit karcosabb a lelkem. Épp ma gondolkodtam erről: Rómeó és Júliát játszottunk, és mielőtt beléptem volna az aktuális jelenetre, a takarásban poénkodtunk, amiért kicsit le kellett szidnom magam. Feltettem a kérdést, hogy vajon eléggé felkészültem erre a jelenetre? Tudtam, hogy képes leszek teljesíteni, hiszen vagyok annyira rutinos, de közben jólesett előtte nevetni. Huszonnégy évesen valószínűleg ilyet nem csináltam, inkább álltam a függöny mögött, és ezerrel a feladatra koncentráltam. Szóval kicsit elbeszélgettem magammal. Ráadásul a szóban forgó jelenetben eleredt az orrom vére, ezzel jött egy plusz feladat a szerep eljátszása mellé, nevezetesen, hogy miként takarjam el az arcom, hogy ne lássák, ömlik belőle a vér. Becsuktam a szemem, mintha nagyon sírnék, eltakartam az arcom, szerencsére rövid jelenet volt, hamar kimehettem.
Úgy fogalmaztál az előbb, karcosabb ma a lelked, régen viszont kitetted a színpadra a lelkedet. Pontosan hogyan értetted?
Nehéz megfogalmazni, de azért ma is jellemző, hogy egy premier időszakban fogyok néhány kilót, és tényleg mindenemet odaadom. Viszont a hétköznapok, az anyaság, a családfenntartás, a praktikus életem erősebben jelen van a gondolataimban, nehéz félretenni és csak a történetre koncentrálni. Ám miközben igyekszem belekerülni a szerepembe, bombariadó van az iskolákban… Valahogy így értettem. Közben viszont sokkal erősebb érzelmek vannak bennem anyaként, tehát színészként is több lettem, amióta gyerekem van. Gazdagabb, érzékenyebb lettem, jobban is értékelem, hogy belebújhatok egy szerepbe. Nem biztos, hogy régen kellően megbecsültem, miszerint „csupán” az a dolgom, hogy elhiggyem magamról: héttől tízig egy királylány vagyok… Elképesztő nagy felelősség a gyereknevelés, nem összehasonlítható azzal, hogy felmegyek a színpadra, és eljátszom egy szerepet. A színházba ma pihenni járok, minden momentuma felértékelődött. Ha pedig anyukát kell játszanom, sokkal hamarabb bele tudok kerülni a karakterbe. Amikor várandós voltam, egy olyan nőt kellett a színpadon alakítanom, aki eltemeti a saját gyerekét… Ilyenkor azért ösztönösen másra gondol az ember, mert arra nem lennék képes, hogy magamon átfolyassam a történetet.
Szerinted milyen anya vagy?
Remélem, elég jó. Azt érzem, én szeretem a világon a legjobban a gyerekemet, de ezzel nyilván az összes anya így van. Mindig tudtam, hogy egyszer anya szeretnék lenni, és azt is, hogy nem fogok félni a feladattól. Ebben persze közrejátszik, hogy tizennégy éves voltam, amikor megszületett a kisebbik húgom, akire sokat vigyáztam. Emlékszem, megláttam őt a kórházban, fogta az anyukám, megmutatta az üvegen keresztül, és annyira belém ivódott az a látvány, az érzés, hogy tudtam, ezt én is át akarom élni. Biztos voltam benne, hogy nekem is menni fog, mi több, azért jöttem erre a világra, hogy ezt a gyereket felneveljem.
Magadról sokat tanít ez a szerep?
Folyamatosan kérdéseket teszek fel magamnak: elég jól csinálom, biztos elég türelmes vagyok, vagy esetleg mégsem kellett volna hagynom, hogy ma tévézzen? Azt hiszem, ezért is vagyok jó anya, mert minden mozdulatomra, mondatomra reflektálok. Nálunk enyém a jó zsaru szerepe, teljesen levesz a lábamról, noha múltkor azt mondta, én vagyok a szigorúbb. Ez meglepett. Magammal sem vagyok már szigorú, és mindig is emberként kezeltem, nem gügyögök vele. Imádom, hogy van belőle az apjából, belőlem, de létezik egy harmadik szelete, ami csak ő – amihez nekünk nincsen közünk. Fantasztikus meglátni, ki ő valójában.
Legutóbb A másik érintése című Buvári Tamás filmben láthattunk. Mesélsz az élményéről?
Egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy elvállaljam-e a felkérést, mert akkorra már két filmet is csináltunk Tamással, a Szeretföldet és a Magdolnát. Nagyon szeretem Tamást, elképesztően értem őt, a gondolatait, a módszereit, hogy nem kér színjátszást, hanem a természetesség vonalán halad. A forgatások hangulata is szuper, hiszen ő általában low-budget filmeket csinál, ettől viszont sokkal családiasabb a légkör. Persze ne értsen félre senki, ez nem egy érv amellett, hogy minél kevesebb pénzből csináljunk filmeket, de ha már ez a helyzet, akkor örömmel látom azt az összefogást, ami az ő stábjában jelen van. Hidegrázós, hogy a COVID előtt írta ezt a történetet. Örülök, amiért megszülethetett az alkotás, és bár én kevéssé vagyok benne a filmes világban, azt látom, nagyon nehéz ma jelen lenni. Boldog vagyok, hogy például a Futni mentem óriási sikert arat.
És miért vagy kevéssé jelen a filmes világban?
Valójában nem tudom. Elég belterjes ez a szakma, mindig ugyanaz a húsz ember forgat, nem is tudom megmondani, mikor voltam utoljára castingon. Vágynék rá, szeretek forgatni, de nekem a színház az igazi szerelmem…
