Nagyon nagy érdeklődés, figyelem övezte az előadását. Mi alapján dönti el, hogy mit vállal és mit nem, pláne úgy, hogy közben részben Angliában él?
Elég tágan húzom meg a határokat, igyekszem minél többet vállalni. Szeretek mozogni, jönni-menni. Mivel már nyugdíjas vagyok, nem tanítok az egyetemen, de ezekre az alkalmi előadásokra szívesen mondok igent. Nemrég meghívtak Sepsiszentgyörgyre, attól visszariadtam, hiszen nagyon messze van, s nem volt utazási lehetőségem. Jövőhéten Nyergesújfalura megyek, mondhatnám úgy, hogy a mai Magyarország területén belül bárhová elmegyek.
Miközben úgy vélem, az előadásai is egyfajta tanítások, mégis: nem hiányzik a klasszikus értelemben vett egyetemi óra?
Ahogy mondja, tulajdonképpen ilyenkor is tanítok, az egyetem már nem hiányzik. Sok volt. Több mint negyven év. Nyelvészetet tanítottam, s mint minden tudomány, ez is változik. Észrevettem, hogy a fiatalok már más keretben gondolkodnak, mást tanítanának, nem akartam a kerékkötőjük lenni. Ahhoz pedig nincsen energiám, hogy belemenjek a legújabb tudományos eredményekbe. Ez már csak így megy, az ember szépen átadja a feladatot, és azt mondja: csináljátok!
Ettől függetlenül érdeklik a legújabb tudományos eredmények?
Természetesen! Pláne azért, mert ha a kollégák írnak valamit, amit odaadnak nekem olvasásra, akkor muszáj utánanéznem, hogy miről is beszélnek. Ez mindenképpen jót tesz a lelkemnek.
S magukhoz a változásokhoz miképp viszonyul? Vagy ezek természetesen folyamatok, melyek elé nem kell jelző?
A tudomány megy előre: például amiről eddig azt gondoltuk, hogy két különböző dolog, arról kiderül, hogy valójában ugyanaz, csak két aspektusa van. Nyelvészeti értelemben nincsen szó jó vagy rossz változásról, ez olyan, mintha egy csillagásznak meg kellene válaszolnia, zavarja-e valamelyik bolygó.
Én elemzem a nyelvet, persze más kérdés, hogy magánszemélyként hogyan viszonyulok például az ellenszenves stílushoz, de annak nincsen köze a nyelvhez.
Ha maga ír egy cikket, és minden alkalommal azt írja az „idén” szócska helyett, hogy „az idei esztendőben”, az halálosan idegesítene, miközben nyelvtanilag semmi probléma nincsen vele. Ha valaki olyan kifejezéseket használ, amelyek nem a standard nyelvbe tartoznak, például azt mondja: „Maga nem lássa ezt a problémát?”, nincs mit tenni, neki ez a beszédmódja. Egyébként, ha őszintén mondja, számomra nem zavaró. Más tehát a nyelv és a nyelvhasználat, s megint más, hogy a nyelvtudományban megvizsgáljuk a trendeket. Például szépen látszik, hogy az ikes ragozás visszaszorulóban van. Harag és részrehajlás nélküli vizsgálatok ezek, a tudomány az tudomány, nem fér bele a szenvedély. Vagy például a következő mondatszerkesztés kimondottan újnak számít: „Aki a portán van srác, azt én jól ismerem.”. Előre toljuk a mellékmondatot, és nem azt mondjuk, hogy „Én jól ismerem a srácot, aki a portán van.”. Érdekes változás.
Rendben, tehát nem jó vagy rossz, mindenesetre figyelemre méltó!
Pontosan! Még számos ehhez hasonló érdekesség történt, például az „ó”, „ő” végű melléknevek bővített többesszámánál: régen úgy mondtuk, „érthetők”, ma már úgy mondjuk: „érthetőek”. Régiesen hangzik, ha úgy mondom, „kelendők”, ma már mindenki úgy mondja: „kelendőek”. Ez a példa az utóbbi húsz évben futott végig, és ami érdekes, hogy csupán a melléknevekre igaz. Senki nem használja a főneveknél, furcsán hangozna, hogy „rostos üdítőek”.
Mi volt az eddigi pályáján a legnagyobb fordítási kihívás?
Shakespeare Hamlet-je. Rendkívül nehéz volt, ráadásul a darab hosszú, a szerző maga megnehezíti, persze nem véletlenül. A szereplők más-más hangokon beszélnek, az egész sűrű, vegyes: mintha egy étlap teljes kínálatát végig kellett volna ennem. És mindemellett nagyon nagy elvárásokat támasztottak, de szerencsére sikerült.
Milyen jellegű visszajelzések jelentenek Önnek elismerést?
Amikor az Alföldi Róbert rendezte Hamlet repertoáron volt a Nemzeti Színházban, egy barátnőm, aki professzor, kifele menet azt mondta nekem, hogy nagyon sok mondat valódi értelmét most értette meg igazán. Holott nyilvánvalóan ismerte a darabot, olvasta, látta is már, de mégis, nekem sikerült közelebb hoznom. Célom lett, hogy lefejtsem róla azt a vastag kosztümréteget, amit főként a 19. század romantikus látásmódja tett rá.
Ma hol húzza meg a határt, ami a fordítási feladatokat illeti? Mit vállal és mit nem?
Modernet már nem vállalok. Öreg vagyok, a fiatalok beszédmódját már nem ismerem eléggé, nem tudom bemérni, pontosan mi a szleng. Minél régebbi, annál jobban érzem magam a szövegben.
Min dolgozik most?
Komolyabb fordítási munkám jelenleg nincsen, Csányi Vilmos biológus kilencvenedik születésnapja közeleg, kiadója pedig önéletrajzi könyvvel készül, s megkértek, hogy én írjam az előszót. Szóval most bele kell merülnöm a világába, utánanéznem, hogy pontosan miket csinált, de izgalmas feladat.
Úgy hiszem, azt a sokféle munkát, amit végez, a nyelven kívül a kíváncsiság köti össze. Jól gondolom?
Jól, de úgy vélem, aki tudománnyal foglalkozik, nem is lehet másmilyen. Sosem éreztem, hogy a kíváncsiságom lankadt volna, a mai konferencián például szóba jött a mesterséges intelligencia. Nagyon érdekel, mi van a belsejében, hogyan működik, mit tud. Korábban kérdeztem már erről Prószéky Gábor matematikust, de azt mondta, már nem tudják, mit csinál, annyira gyorsan működik. Óriási csalódás volt ezt hallani.
Miért?
A mozdonyvezető is tudni akarja, mit csinálnak a fogaskerekek. Érteni szeretném, mi történik! A múltkor, amikor már nagyon elfáradtam a munkában, mindenféle hülyeséget kezdtem nézni az interneten, tudja, hogy van ez, ha az ember kicsit félreteszi a munkát… Olvastam egy cikket arról, miért haltak ki a dinoszauruszok. Utoljára tizenhárom éves koromban olvastam erről ugyanekkora érdeklődéssel, de akkor még nem tudhattuk, hogy becsapódott egy aszteroida.
A mesterséges intelligenciát használja?
Gyakorlatilag nem, olykor-olykor mintegy szótárként felütöm.
Milyen nyelven álmodik?
Mivel félig-meddig Londonban élek, hiszen a férjem ott dolgozik, előfordul, hogy angolul, de elsősorban azért magyarul…
