Kezdjük ott, hogy a „csillag” kifejezés az ókorban meglehetősen tág fogalom volt. Akkoriban minden égi jelenséget így hívtak, ami fénylett, legyen az bolygó, üstökös vagy távoli csillagrobbanás. A modern csillagászati szoftverek segítségével ma már képesek vagyunk „visszapörgetni” az égboltot az időszámításunk előtti évekig.
Az egyik legizgalmasabb jelölt a betlehemi jelenségre nem is egyetlen égitest, hanem egy kozmikus tánc, vagyis a Jupiter és a Szaturnusz nagy együttállása Kr. e. 7-ben. Kepler már a 17. században rámutatott, hogy ez a két óriásbolygó abban az évben háromszor is olyan közel került egymáshoz a Halak csillagképben – május végén, szeptember végén és december elején –, hogy az ókori megfigyelő számára egyetlen, rendkívüli fényességű pontnak tűnhettek. Ez pedig akkoriban nemcsak optikai élmény volt, hanem egy kódolt üzenet is. A napkeleti bölcsek, akik valószínűleg babilóniai tudós-papok, koruk legkiválóbb asztrológusai voltak, pontosan tudni vélték olvasni a jeleket, miszerint a Jupiter a királyi hatalmat, a Szaturnusz a zsidó népet, a Halak csillagkép pedig a világkorszak végét és az új kezdetet jelképezte.
De a tudomány nem állt meg egyetlen lehetőségnél. Vannak, akik szerint a jelenség még ennél is drámaibb volt, és egy másik ritka égi jelenséget láthatták a bölcsek. Kr. e. 5 tavaszán a kínai és koreai feljegyzések, egy olyan égi látványosságot említenek a Sas (Aquila) csillagképben, amely hetven napon át mozdulatlanul ragyogott az égen. Ez lehetett egy nóva, egy hirtelen kifényesedő csillag.
Aztán ott vannak a népszerű ábrázolásokon szereplő üstökösök is, de ebben az esetben fontos megemlíteni, hogy az antik világban egy üstökös megjelenése ritkán volt örömhír, sokkal inkább egy baljós jel. Giotto di Bondone ugyan az 1301-es Halley-üstökös látványától megihletve festette a jászol fölé a csóvás csillagot, de a történészek szerint a mágusok aligha követtek volna reményteljes szívvel egy ilyen baljósnak tartott égi jelet, amely általában háborút vagy uralkodók halálát jósolta.
Sokkal meggyőzőbb az a Kr. e. 3 és 2 közötti sorozat, amely során a Jupiter, a „királybolygó” háromszor is elhaladt a Regulus csillag mellett, amelyet akkoriban csak úgy hívtak, hogy a „Kis Király”. Sőt, Kr. e. 2. június 17-én a Jupiter és a Vénusz, az égbolt két legfényesebb bolygója olyan szorosan összeolvadt az Oroszlán csillagképben, hogy szabad szemmel egyetlen, vakító fénypontnak látszottak a nyugati horizonton. Ez a ragyogás, amely a napnyugta utáni szürkületben gyúlt ki, szinte mágnesként vonzhatta a tekintetet Jeruzsálem felé.
