Ám mielőtt megtartotta volna plenáris előadását, néhány protokolláris mozzanatnak engedtek teret: a rendezvényt ünnepélyes beszédek előzték meg, Molnár Dániel a DOSZ elnökeként szólt a közönséghez, míg Miklovicz Attila a DOSZ Filozófiatudományi Osztályának elnökeként köszöntötte a doktorandusz hallgatókat.
András Ferenc, az MTA VEAB Filozófiai Munkacsoport elnöke is felszólalt, beszédében rávilágított a szervező intézmények jó viszonyára, mely a jövőben is további együttműködéseket, közös szervezéseket ígér.
Fotó: Horváth Virág
Továbbá Nemes Márk szerkesztőként bemutatta a tavalyi – XI. Ütközéspontok – konferencia előadásaiból készült tanulmánykötetet.
A konferencián 35 előadás hangzott el doktorhallgatóktól, a második nap plenáris előadója Boros Gábor Széchényi-díjas filozófus professzor volt, aki Descartes és Spinoza egyes elméleteit elemezte, mint a fenntarthatóság elképzelésének lehetséges előhangjait.
Az első nap Gelencsér András volt a plenáris előadó, tartalmával igencsak sokkolta a közönséget, még úgy is, hogy tisztában voltunk vele, hogy Gelencsér – tudományos alapokra építve – máskor sem éppen a legszebb jövőt festi elénk, de mint mondja, ez részéről nem az optimizmus hiánya, hanem a puszta tényekből való egyszerű és logikus következtetés.
Mint kifejtette, ha az elmúlt egy-két évtized történéseit sorra vesszük, jól látható, ahogy a különféle problémák lesújtanak az emberiségre. Az általános értelemben vett ökológiai válság, amelybe a morális, társadalmi válság is beletartozik, nem Magyarország, nem is Európa problémája, hanem az egész világé. Ennek ténye sokaknak nem volt mindig egyértelmű, most úgy véli Gelencsér, már senki nem tudja szőnyeg alá söpörni a problémát. Az emberek többsége látja, hogy a világ nem jó irányba halad, viszont az ebből fakadó gazdasági növekedés társadalmi, környezeti problémát hoz magával. Az emberiségnek persze van elképzelése ezen problémák megoldására: csináljunk mindent úgy, ahogy eddig, s a nagy jólétben majd a népességnövekedés megállításán keresztül az emberi társadalom működése a Föld teherbíró képességeinek határai közé kerül.
Gelencsér úgy véli, már aligha van idő kivárni, hogy a még mindig növekvő pályán lévő népesség és jólét végtelen magasságokba emelkedjen, hogy majd szelíden belesimuljon a Föld eltartó képességébe, erre nincs esélyünk, hiszen ezt már meghaladtuk.
A tudós folytatta, semmiféle zöld átállásról, fenntarthatóságról nem beszélhetünk komolyan, ezek csupán nagy és hangzatos szavak, de ha megnézzük, mi a valóság, és hogy milyen trendek jellemzik a világ működését, akkor kiderül, semmiféle irányváltás nem történt.
Gelencsér leszögezte, rendkívül keveset hallani a médiában az igazságról, miszerint az erőforrásaink meglehetősen korlátosak, noha ezt már a Római Klub jelentésében is olvashattuk, ugyanakkor a józan ész alapján úgyszintén beláthatjuk, hogy a készleteink végesek. Ugyanakkor a különböző riogatások, ahol napra pontosan megjövendölik a világvégét, Gelencsér szerint ugyancsak feleslegesek. Egy dinamikus rendszerről beszélünk, amelyben társadalmi, gazdasági szempontok éppúgy közrejátszanak, mint a geológiai, fizikai korlátok.
Gelencsér egy ábrán keresztül a Föld kőolaj készleteit ismertette: a nyolcvanas évekig a világ viszonylag kényelmes pályán volt, mert amennyi olajat az adott évben felhasználtak, annál több új készletet fedeztek fel a világ különböző pontjain. De ez 1980-ban megfordult, azóta – tehát több mint negyven éve – a felhasznált olajmennyiségnek már nincs meg a fedezete, ami azt jelenti, hogy négy évtizede javarészt a múltban felfedezett kőolaj lelőhelyeket termeljük ki és alig találunk helyettük újakat. A kőolaj stratégiai nyersanyag, hogy mikor fog „elfogyni”, azt lehetetlen megjósolni, mindenesetre az irány rendkívül fenyegető, vélekedett Gelencsér, majd hozzátette, a technológiai fejlődés ellenére sem lehet ezt az erőforrást – ahogy másokat sem – hosszútávon biztosítani.
Ha ma megkérdezzük az utca emberét, Gelencsér szerint a többség tudja, hogy a klímaváltozás egy napjainkat meghatározó problémakör, de ennél mélyebben nem igen szólnak a hírek a történetről, pedig nem ma kezdődött. A kilencvenes évekig csupán egy szubkultúra része volt, ha valaki az éghajlatváltozásról beszélt, majd kilencven után került igazán a köztudatba.
Gelencsér elmondta, hogy az erőforrások elfogyására aligha lehet pozitív narratívát felhúzni; igen furcsán hatna, ha az óriásplakátokon a politikusok azt hirdetnék, hogy el fog fogyni a kőolaj. Az erőforrás kimerülésére tehát nem, de a klímaváltozás fogalmára lehet pozitív kampányt építeni: Mentsük meg a bolygót! Legyünk klímahősök! Jön a zöld átállás! Ezen jelszavak Gelencsér szerint minden korosztályt befolyásolhatnak, csakhogy ezek üres ígéretek, tarthatatlan receptek. Úgy véli, a mese, és nem a valóság narratívájáról van szó. Azt ígérik, megállítjuk az éghajlatváltozást, de ehhez a természetnek is lesz egy-két szava.
A zöld átállás ígérete a karbonmentesítésről szól, tehát a többlet szén-dioxid kibocsátástól, vagyis a fosszilis tüzelőanyagoktól való gyors megszabadulásról. Viszont Gelencsér elmondta, hogy a szén-dioxid kibocsátás, a fosszilis anyagok égetése mindössze egyharmadrészt jelent az éghajlatváltozás ember által okozott tényezői között.
Egy másik narratíva, amit nagyon sokszor hallani, hogy 1,5 Celsius fokon belül meg kell állítanunk az éghajlatváltozást, ez a kritikus határ, amit nem szabad túllépnünk, már hogyha a visszafordíthatatlan folyamatok beindulását el akarjuk kerülni. Gelencsér megállapította, a világ nem úgy működik, hogy ha elérjük az adott globális átlaghőmérsékletet, akkor hirtelen vége lesz a világnak, hiszen ennél sokkal bonyolultabb a rendszer.
Pontosan 1992, vagyis az első klímacsúcs óta van nemzetközi szándék a globális fosszilis energiafelhasználás visszaszorítására, vagyis a dekarbonizációra, ámde azóta több mint 67%-kal nőtt a kibocsátás. Gelencsér az előadása végén olyan médiában megjelenő híradásokról számolt be, amelyek a szenzáció reményében a legújabb „zöld” megoldásokról szóltak, mint például az elektromos teherhajó, ami egy töltéssel mindössze 350 kilométert tud megtenni 700 konténerrel a fedélzetén, és a nyílt tengerre nem is merészkedhet ki. Az ilyenek nyilván nem fogják forradalmasítani a roppant energiafelhasználású tengeri szállítást...
S hogy miért szerepel egy filozófiai konferencia plenáris előadásában a klíma kérdése? Hisz a globális válságok fenyegetése a tudomány egészének szól, ezek nem pusztán természettudományos kérdések, hanem filozófiai, morális kihívások az emberiség előtt, és ahogy fogy körülöttünk a levegő, egyre inkább azokká válnak.
Borítókép: Elekes Gergő
