Belegondolt-e bárki abba, hogy miért éppen a 17-18. századi Franciaországban alakult ki a parfümkultúra? Ha manapság valaki magára hint a virág- és fűszerillatokból patikamérlegen kimért egyvelegből néhány cseppet, az elegancia és ápoltság miliője lengi körbe az illetőt és kelt olyan hatást, mint a versailles-i udvarok hintőporos parókájú finom nemességéhez társított pozitív előítéletek. Pedig ironikus módon a parfümök megszületésében éppen a higiénia hiánya játszotta a legnagyobb szerepet. XIV. Lajosról, a Napkirályról köztudott volt, hogy szinte egyáltalán nem hódolt a mosakodás szokásának, ebben pedig az udvartartása sem volt különb nála. A vörösmárvánnyal borított szalontermeket ezért gyakran lengte be az az áporodott szag, ami aztán az édes parfümillatokkal keveredve már-már fullasztó hatást keltett Európa kulturális bölcsőjében.
Ezzel szemben a kontinens keleti felében, ahol az Oszmán Birodalom a maga fürdőkultúrájával is letette a névjegyét, a mindennapi mosakodás sokkal hamarabb vált az emberek rutinjának részévé. Persze kezdetben csak fém vödrökből vagy lavórokból legyezték magukra a vizet esténként. Bár William Feetham, angol feltaláló 1767-ben szabadalmaztatta a ma ismert zuhanykabin elődjét, ez az otthoni megoldás csak lassan kezdett elterjedni a világon.
Olyannyira, hogy még a polgáriasodás útjára a 19. század második felében rálépő Veszprém patinás belvárosi lakásaiban sem alakítottak ki fürdőszobákat. A mosakodást általában a konyhában vagy fűtött szobában végezték az emberek. Még a mai Óváros téren található Rosenberg-házban sem volt külön fürdőszoba, holott az a Dr. Rosenberg Jenő lakta, aki a századforduló éveiben a város tisztiorvosaként tevékenykedett ugyanitt berendezett rendelőjében. A 20. század derekán emiatt több, valamely belvárosi lakásban élő család döntött úgy, hogy inkább megválik a történelem kézjegyeit magán hordozó belvárosi lakásuktól és költöznek át az akkoriban gombamód szaporodó lakótelepi házakba, ahol viszont már voltak kialakított fürdőszobák.
A fürdés opcionális jellegét tehát egyre inkább kezdte felváltani az evidencia, viszont mindezt megelőzte egy olyan történelmi korszak, amit ma már nyugodtan lehet a közfürdők és városi strandok virágkorának is nevezni Veszprémben.
Erről a korszakról, ahol az intimitás határmezsgyéjén mozgó higiéniai szokások már-már kulturális attitűdöket hordoztak magukban őriz számos kordokumentumot Márkusné Vörös Hajnalka, levéltáros, történész, akinek útmutatásával képzeletben magunkhoz vehetjük a fürdőlepedőt és elvegyülhettünk a századeleji veszprémi közfürdők és strandok közösségeiben.
Ezek az évtizedek azok, amikor fürdőkbe járni olyan széleskörű társadalmi szokássá vált, hogy itt is kialakultak azok a hierarchikus jelenségek, amelyek megkülönböztették az eltérő társadalmi státusszal bíró embereket aszerint, hogy a város melyik fürdőjét keresik fel, sőt, némely esetben úgy is, hogy honnan, melyik utcáról térnek be abba.
Ilyen volt a mai Óváros tér 23. szám alatti – akkoriban még Piac téri – közfürdő. Ez a közösségi tér, mert mai szemüvegen keresztül nyugodtan lehet ilyen jelzővel is illetni, 1908-ban nyitott meg és közel hetven éven át szolgálta a veszprémiek tisztálkodását. Sőt annál többet is, hiszen a térről belépve az elegáns épületbe, mielőtt valaki eljutott az alagsorban kialakított medencékhez, pedikűr és manikűr szolgáltatások is szembe jöttek vele. De ennek a belvárosi közfürdőnek volt egy másik arca is. Igaz, ez nem látszódott a folyamatosan nyüzsgő Piac térről, ahol a fürdő mellett patika, orvosi rendelő, ügyvédi irodák, éttermek, kaszinó, de még kupleráj is biztosította a tér központi jellegét. Az épület másik oldalán, a meredek Buhim utcából volt egy második bejárat is, ahonnan viszont nem volt átjárás az elegáns épületrészbe. Viszont fürdőkádak ugyanúgy ki voltak alakítva. A városvezetés itt biztosította az alacsonyabb társadalmi státusszal bíró emberek számára, hogy élhessenek a fürdők adta lehetőséggel, persze sokkal puritánabb miliőben.
Ez a városi közfürdő egészen 1980-ig működött, habár az utolsó években a veszprémiek már elszoktak a használatától. Nem csak azért, mert addigra elterjedtek az otthoni fürdőszobák is. A közösségi hangulatot, azt, hogy a gőzölgő vízben lehet megvitatni különböző politikai, közéleti kérdéseket nem tudták felváltani az otthoni négy fal közötti alternatívák. Ellenben az országban ideiglenesen állomásozó orosz csapatok tisztjei is felfedezték a közfürdő már-már luxusszámba menő adottságait, így viszont a város tősgyökeres lakói kiszorultak innen, a nyolcvanas éveket pedig enélkül a közösségi hely nélkül kezdte meg Veszprém.
De nem az Óváros téri közfürdő volt az egyetlen ilyen szolgáltatás Veszprémben. Sőt, azt számos másik megelőzte a történelem során. Ilyen volt az egyik legelső közfürdő is, ami egy magánvállalkozásként jött létre még 1850-ben a mai Komakút tér helyén. Kopácsy György törvényszéki bíró, Kopácsy József püspök unokaöccse itt építtette meg a hangzatos nevű Kopácsy Gyógyhelyet, aminek vízellátásáért az a kút felelt, ami ma is az itt elterülő tér névadója.
Az épületben összesen hat helyszínen voltak gőz- és kádfürdők. Előbbiben a melegvízért egy olyan technológia felelt, ami ma is visszaköszön a legtrendibb wellness-központokban, ahol a szolgáltatások közt felfedezhető a dézsás fürdő, amikor egy medencébe helyezett kisebb, vagy nagyobb kályha garantálja a folyamatos meleg hőfokot a fürdővíznek.
Kopácsy vállalkozása sokáig sikeresen működött. Ebben persze azoknak a kereskedőknek is nagy szerepe volt, akik Tapolca felől éppen azon az úton érkeztek meg Veszprémbe, ami elvezetett a fürdő mellett is. Az út porát pedig sokan itt, a Kopácsy Gyógyhelyen mosták le magukról. A fürdő sorsát nem is a szolgáltatás iránt tanúsított csökkenő igény pecsételte meg. Sokkal inkább a püspökségen szolgáló cselédek szokásai, akik ide, a Koma-kútra hozták itatni a jószágokat. Ugyanahhoz a kúthoz, ami a fürdő vízellátását is biztosította. Az állatok végtermékei pedig az évek alatt lassan elszennyezték a fürdő vízét is, amiről így hamar elterjedt, hogy koszos, kellemetlen szagú. Az épületből később katonai kaszárnyát alakítottak ki, ami viszont emiatt célponttá vált a II. világháborúban, egy légi bombázás pedig végleg eltörölte a veszprémi térképről. Habár a hatvanas években egyszer még felmerült, hogy a terület kiváló vízellátására alapozva itt kellene megépíteni a városi uszodát, végül az orvosi központ mellett döntött a pártvezetés, az SZTK épülete pedig azóta is működik az egykori fürdő helyén.
Szintén a Kopácsy-féle fürdővel egyidőben működtek a Séd melletti fürdők is, amelyekből több is gyarapította a veszprémi sort. 1856-os kataszteri térképek árulkodnak arról, hogy közvetlenül a várfal alatt, a Benedek-hegy lábánál több ilyen is működött. Ekkoriban a környék merőben más arcát mutatta, mint ma. A Gizella Hotel még nem létezett, a Séd medrét pedig a temérdek malom miatt kialakított malomárkok és a rátelepített duzzasztók szelték ketté úton-útfélen. Ezek köré épültek a sédmenti közfürdők, amiket a káptalan és „fürdős” vállalkozók tartottak fenn. Hogy miért pont ő, arról ma egy alig észrevehető szobor ad magyarázatot az egykori Hosszú utczán, ma Jókai utcán. A járda mellett az egyik vakablakban Nepomuki Szent János alakját lehet felfedezni, viszont a kegyhely jellege mellett akkoriban ez volt az elválasztója annak a képzeletbeli határvonalnak, amitől a város délre fekvő részei a püspökhöz, az északi, így a Séd közfürdői is pedig a káptalanhoz tartoztak.
Hosszú élete viszont nem volt ezeknek a fürdőknek, ahogy a Teleki-kertre hallgató társuknak sem. Utóbbi csupán az 1830-as évektől a század közepéig működött, habár vendégköre nem akárkikből állt össze. Ez volt a korszak elitjének az első számú fürdőhelye a maga klasszicista épületegyüttesével, aminek a helyén ma a nem kevésbé illusztris Villa Medici hotel és étterem működik.
A Benedek-hegy másik oldalán kellett keresni az egyik legkülönlegesebb fürdőt Veszprémben, aminek történetét a zsidók 1730-as betelepülése indította el. Az ő vallásgyakorlásuknak ugyanis szerves részét képezik a rituális fürdők. A zsidó hagyomány szerint ilyen helyeken szükséges megfürödnie a nőknek a menstruációs ciklusuk végén, vagy éppen szülés után, hogy rituálisan megtisztuljanak és ismét élhessenek házas életet. De a mikvének hívott fürdőhelyeket az izraelita férfiak is használták, főleg ünnepekkor, de gyakran a reggeli ima előtt is. Sőt, azok is itt merítkeztek meg, akik más vallásúként áttértek a zsidó hitre, de még az új konyhai eszközeiket is megmosták ezekben a fürdőkben, hogy rituálisan megtisztítsák azokat.
Nem messze a püspöki pihenőhelytől – ma Historia kert – szintén a Séd egyik mellékágánál létezett a zsidók veszprémi fürdője. Az épület egyik részében a már említett rituális fürdőt lehetett megtalálni, egy kis hídon áthaladva pedig szintén ennek a közösségnek a korabeli kórháza kapott helyet. Az épület ma is létezik, viszont már magánházként. Csak a helyi történetek tudói ismerik fel, hogy hol volt egykor ez a szakrális fürdőhely.
Kevésbé hordozott magán spirituális jegyeket, viszont számos veszprémi polgár kereste fel az 1919-ben megnyílt Deák strandot a mai Patak tér tőszomszédságában, a veszprémi „Szikla” melletti területen. A Deák strand, nevéhez hűen fürdő helyett már sokkal inkább egy strand képét mutatta a harminc méter hosszú medencéjével, amiből kettő is volt a területén. Egy helyi vállalkozó, Deák Ferenc üzemeltette – aki nem ugyanaz, mint a 19. századi politikusunk, a „Haza bölcse” – és egészen az ötvenes évek végéig működött. Vesztét a ma is létező katonai objektum terjeszkedése okozta, viszont fennmaradtak olyan beszámolók, hogy csintalan fiatalok a fölötte elterülő Sintér-dombról előszeretettel leselkedtek a Deák strand öltözőfülkéit vizslatva, ahová kiváló rálátás nyílt a dombtetőről.
A veszprémi fürdő- és strandélet leghíresebb szereplője mégis talán a sokak által csak Csomay-strandként ismert fürdő volt, ahol a hatvanas évek végéig számos városlakó élvezhette a hűs víz és a napsütés kellemes simogatását három medencében. Ráadásul ezért a strandért nem is kellett messzire menni a belvárostól. A Cserhát dombjáról leereszkedve a ma Völgyikút névre hallgató rendezvénytér melletti lankán terült el a Csomay-strand, amit még 1933-ban ifj. Csomay Kálmán nyitott meg. A területen három medence is helyet kapott, a felső egy vízmelegítő volt, amit összesen öt vízér táplált, ebből kettő mára elapadt, de három még mindig felfedezhető a föld alatt. A középső, harmincméteres medence pedig olyan sportoknak is helyszínt adott, mint a már akkor is nagy népszerűségnek örvendő vízilabda. A Csomay-strand sportéletben betöltött szerepét jól példázza az, hogy akkoriban Veszprémnek NB I-es vízilabdacsapata is volt, akik itt, a strand medencéjében edzettek és játszották mérkőzéseiket. Végezetül egy gyermekmedence is a Csomay-strand részét képezte. Ez utóbbit hétvégente leeresztették, a medence ekkor városi báloknak adott helyszínt. De szerveztek ide majálisokat és különböző összejöveteleket is. Ilyenkor három zenekar húzta a nótát, de az sem volt ritka, hogy a másik medencében, aminek a vízét nem eresztették le, gondolák ringatóztak.
A strand talán még ma is létezne, ha a hírhedt veszprémi pártvezér, Pap János nem záratta volna be 1968-ban, hogy helyzetbe hozza az akkor épülő balatonfűzfői uszodát. A medencéket viszont nem bontották el, azok a mai napig ott vannak; az egyik helyén egy hangulatos tó várja az arra tévedőket, a másik kettő pedig a föld alatt őrzi az egykori veszprémi fürdőkultúra utolsó emlékeit.
