Szimpla hasi és kismedencei ultrahang, kétségbeesett és persze elkapkodott – SOS – orvoskeresés, erős fájdalom a vese tájékán, csak találjak egy orvost, aki azonnal ad időpontot. Ráfókuszálok a város összes magánrendelőjére, látom a naptárakat, egyet találok, aki aznap tud fogadni. Gyorsan elolvasom a véleményeket, mert még sosem hallottam róla, a nagy többség azt írja, végtelen úri ember, aki a betegekkel kedves, tisztelettudó és empatikus.
Nem kell több, azonnal lefoglalom az időpontot, boldogan megyek a megadott címre, hálásan, amiért ilyen hirtelen beugorhatok. A vizsgálat viszonylag simán megy, az orvos egyedül van bent a rendelőben, kikérdez, megcsinálja az ultrahangot, megállapítja, hogy mit lát, megbeszéljük, tíz nap múlva menjek vissza kontrollra. Esküszik, hogy nem azért, hogy újabb összeggel terheljen, de nyugodtabb lenne, ha látná, felszívódik-e, aminek fel kell.
A félelmem enyhül, a hálám erősödik, miközben furcsa zavartságot is érzek, hiszen az orvosnak valahogy minden gondolata arra fut ki, hogy még fiatal vagyok. Meg csinos. De ne értsem félre. A csinos hölgynek nem áll jól, ha fél, mondja, majd elköszönünk, tíz nap múlva kontroll.
Reggel fél nyolc, az épület még alig ébredt fel, bemegyek a vizsgálatra. Körülbelül húsz perc telik el azzal, hogy beszélgetünk, még nem téma a vese. Másról kérdez: az életmódról, a mozgásról, a táplálkozásról. Örülök, hogy ezt is megbeszélhetem vele, beleéli magát, tanácsot ad, boldog vagyok, hogy egy szakértő meghallgat.
Azt mondja, túl keveset melegítek futás előtt, szerinte az még előjátéknak is kevés. Vigyorog, továbbhalad a gondolatban, zavartság van, nem szólok, várom, hogy ránézzen a vesémre, felszívódott-e már, aminek fel kell. Megkérdezi, hányszor eszem naponta. Szerinte a kettő kevés, ő egy ilyen csinos kis testet napi ötször is megetetne. Ne értsem félre, mondja. Zavartság. Nem szólok. A vese ultrahang még mindig sehol.
Megjegyzéseket tesz az alkatomra, persze mindig csupán valami orvosi összefüggésben, kutakodik a magánéletemben, miközben azt ismétli, félre ne értsem.
Úgy húsz perc után eljutunk a vizsgálatig, szabaddá teszem a hasi részt, ő jelzi, hogy a nadrágot is ki kéne gombolni, jogos egyébként, az alhasat is megnézi, odanyúlok, hogy kigomboljam, de már ott van az ő keze. Mint mondja, így legalább megvan az illúzió, hogy... Kigombolja a nadrágom. Oké, erről lekéstem, gondolom magamban, várom, mi a diagnózis. A veséről nem sok szó esik, még nincsen teljes felszívódás, de teendőm nincs, ugyanakkor szívesen csinálna terheléses vizsgálatot, haladhatnánk ezen az úton, az egészséges életmód felé…
Még vagy harminc percet bent vagyok vele a rendelőben. Elképzelem, mennyivel másabb volna, ha egy asszisztens bent lenne még. Ha nem csak ketten lennénk. Ahogy mondja a magáét, leér bennem valami furcsa érzés, és én nem értem, miért nem szóltam rá az első megjegyzései egyikénél, hogy ne tegyen már szexista utalásokat. Mindegy, csak szabaduljak ki innen, úgysem jövök többet. Zavarba ejtő, hogy közben látszólag „jó” a hangulat, bár a megjegyzéseire nem reagálok, alapvetően sodródom az árral, rosszul teszem, hogy nem szólok!
Sajnálom. Mert azt hittem, bizalmi légkörben vagyok, amikor orvoshoz megyek. Amikor tele vagyok félelemmel az egészséget illetően, amikor minden szempontból kiszolgáltatottak vagyunk, és amikor nem kevés pénzért rábízzuk magunkat a szakértőre, akkor sem bizonyos, hogy jó helyen vagyunk.
Nem, nem történt tettlegesség. És nem vagyok hajlandó azt az irányt sem elfogadni, hogy ugyan már, csak jópofa és vicceskedő a doki… Vagy bárki.
A rendelő nem társkereső app, nem kocsmai asztal és nem magánszféra – hanem egy szakmai tér, ahol az orvosnak egyetlen dolga van: segíteni. Aki ezt nem érti, az nem való ebbe a hivatásba.
