A trágár beszéd jelenségét az emberiség történetével egyidősnek tekintik, amit talán nekünk magyaroknak lehet a legkevésbé meglepő, ha végigtekintenénk azon, hány ilyen szó vagy kifejezés jutna most csak hirtelen eszünkbe. Pedig a káromkodást szinte az egész világon körülbelül a XIX. századig büntették és az olyan bűncselekményekkel azonos tettekkel ért fel, mint például a lopás vagy a rablás. Mind az egyház és az állam is keményen fellépett az ellen, akit akár csak a „franc” szó kiejtésén kaptak. Gyakori volt az illető nyelvének kivágása, de sokszor halálbüntetést is kiszabtak a nem megfelelő szóhasználatért. Ezeknek a betartatása Magyarországon általában a szolgabíró vagy az alispán feladata volt.
A témával foglalkozó szakirodalmak mind megkülönböztetik a káromkodást és a szitkozódást. Az előbbi állandósult szókapcsolatnak minősül és általában hirtelen felindulásból, valamilyen durva kijelentést teszünk a másikra. A szitkozódás ezzel szemben inkább asszociálható azzal a jelenséggel, amikor a másiknak valaki rosszat kíván. Ezt régen nagyon szigorúan vették, mivel a hiedelemben az ördöggel kötötték össze és úgy tartották, hogy aki ilyet mond a másikra az a kívánság megvalósul. Aki mégis így tett azt sokszor kitagadták vagy elűzték az otthonukból, közösségükből.
A magyar káromkodás Lekner Zsuzsa szerint 5 csoportra osztható:
- Származásgyalázás („ördögadta, „fene teremtette”)
- Gyalázkodás: Ilyenkor a sértetett felet becsmérlik („Te szerencsétlen” )
- Szitkok és átkok: Konkrétan az adott személyre ráolvasott kifejezések („Vinne el a rézfaszú bagoly”)
- Míveltetések: Nemi életre vonatkozóan felsorolt kifejezések („Kapd be”, Baszd meg”)
- Indulatszói szerepű szitokszók: Tagolatlan, rövid kifejezések („A fenébe”, A mindenségit”)
Az első magyar gyalázkodás a X. századra vezethető vissza, ezt Kézai Simon jegyezte le, amikor arról ír, hogy Lélt és Bulcsút 955-ben elfogták és a német-római császár előtt hangosan elkezdtek káromkodni. A legrégebbi trágár szavunkat is tudjuk, ami a mai napig gyakori eleme sok ember szókincsének, ez pedig a „baszni”. Ez egyébként annak idején nem a közösüléshez volt kapcsolható, hanem inkább „tolni”, „nyomni”-t jelentett. Sok más szót is vettünk át még szomszédainktól, mint például a kurva, picsa, szar, bestia, valag.
Az első lejegyzett magyar szitkozódást 1479-ben a Dubnici krónikában találjuk, amit egy ismeretlen szerző gyűjtött össze. Maga az írás 1370 körül íródhatott és magyar harcosok szitkozódását a latin szövegben, magyarul írta le. A szöveg így szól: „Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket”
Érdekes megemlíteni azt is, hogy rengetek trágár kifejezést olyan oklevelekben találhatunk leírva, amikben személy vagy helységnevek vannak megadva. Íme, néhány személynév: Segges János, Polconszaró György, Lágyfaszú László. Akadtak olyan helységnevek, mint például a Szaroshegy vagy a Seggesmocsár. A szidalmakat általában a felsőbb réteg engedhette meg magának, ilyenek voltak a nemesek, akik egymásra vagy náluk alacsonyabb társadalmi csoportokra használhatták ezeket a kifejezéseket.
A XVII. században az egyházi körökben is felerősödtek, főleg a reformáció hatására. Alvinczi Péter kassai lelkész és Pázmány Péter esztergomi érsek közötti hitviták során olvashatunk obszcén szavakat tartalmazó mondatokat: „A protestánsoknak pedig a seggem bűzös terhét küldöm” – Pázmány Péter.
A XIX. század közepére a káromkodás már tabu témának számított, inkább erkölcstelen vagy neveletlen viselkedésnek tartottak az etikett szerint. Ez azért is lehetett, mivel már csak az egyházi törvényekben maradtak meg az erre vonatkozó szabályok. A magyar nyelvben tehát nem véletlen, hogy ennyi ilyen szót találunk. Ettől függetlenül egyáltalán nem számít erénynek, ha valaki már a vessző helyett is a sokszor említett szavakat, kifejezéseket használja, de ha véletlen mégis is így járnánk, legalább lesz egy nyomós indokunk miért alakulhatott ez így.
