A vulkánok végigkísérték az emberiség történelmét, a kezdetektől fogva megjelentek a kultúránkban. Nem is csoda: a kitörések olyan elementáris erejű események, amit a korai emberek a természet, a valóság fölött álló, isteni entitások tevékenységének gondoltak. A legtöbb kultúrában éppen emiatt a vulkánok szent hegynek számítottak, ahol a hiedelmek szerint felsőbb hatalmak működtek – a görögök például Héphaisztosz kovácsisten műhelyét sejtették a vulkánok gyomrában, míg a japánok szerint a Fuji a vulkán- és cseresznyevirág-istennő Konohana Szakuja Hime lakhelye.
A vulkánok legkorábbi, máig fennmaradt művészi ábrázolása azonban nem Hellászból vagy Japánból, hanem a mai Törökországból származik. Időszámításunk előtt a hetedik évezredben itt létezett a Çatalhöyük nevű neolit-kori óriástelepülés, ahol színes freskókkal díszítették a falakat – ezeknek feltételezések szerint szimbolikus, szakrális jelentőségük is lehetett. Ezen a településen találták meg a világ legrégebbi (jelenleg ismert és fennmaradt) vulkánábrázolását, ami a közeli Hasan Dağ tűzhányót tárja a szemünk elé kitörés közben. A geológiai vizsgálatok egyébként megerősítették, hogy a neolitikus település működése idején valóban produkált egy kitörést a hegy.
Az első, kilencezer évvel ezelőtti vulkánábrázolás óta a tűzhányók vissza-visszatérő motívumai a képzőművészetnek. A 17. században Athanasius Kircher készített metszeteket az Etnáról és a Vezúvról. A Nápoly melletti hegy egyébként is kiemelt népszerűségnek örvend: a 18. században Pierre-Jacques Volaire és Joseph Wright, a 19. században J. M. W. Turner és Karl Bryullov, a 20. században Andy Warhol választotta témájául. A Művészetek háza friss, pénteken megnyílt kiállításában két 19. századi magyar művész: Barabás Miklós és Kisfaludy Károly egy-egy vulkános alkotását láthatjuk.
A Dubniczay-palota padlásterében azonban – szokás szerint – kortárs művek uralják a falakat. A főszereplő Szabó Dezső, az ő három évtizedet felölelő tűzhányós projektjét követhetjük végig. A lényeg hét darab, három különböző időszakban készült nagyméretű fotó, de a tárlat éppen attól válik igazán izgalmassá, hogy nem csak a lényegre koncentrál, hanem elénk tárja a teljes alkotói folyamatot.
Szabó Dezső eddigi életútját és munkásságát így foglalta össze a Ludwig Múzeum weboldala: “Szabó Dezső 1967-ben született Keszthelyen. 1990–1995 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult. 1995–1997 között ugyanott posztgraduális képzésben folytatta tanulmányait. 1995-ben Herman Lipót-díjat, 2002-ben Smohay-díjat kapott, 2005-ben a Strabag Festészeti Díj Alkotói támogatásában részesült. 1996–1998-ban Derkovits-ösztöndíjas, 2000–2002-ben Pécsi József-ösztöndíjas, 2003-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. 2004-ben Párizsban járt tanulmányúton. A kilencvenes években induló képzőművész-fotós generáció egyik kiemelkedő képviselője, számtalan hazai és nemzetközi kiállítás résztvevője.”
Mindenekelőtt szögezzük le: Szabó Dezső nem valódi vulkánokat fotóz. Illetve készített képet valódi vulkánról is: a bejárathoz legközelebbi falon egy nagy méretű képeslappal találkozhatunk, ami a Vezúvot ábrázolja a nápolyi várból, de ezt ő maga egyszerű turistafotónak tartja. A projekt valódi képei ugyanis műteremben készültek, hosszas tervezés és barkácsolás után. Szabó megépítette egy vulkán modelljét, amivel elő tudta állítani azokat a látványokat, amelyeket előre gondosan eltervezett. Mint azt a kiállítás nyitónapján tartott tárlatvezetésen elmondta, őt leginkább a filmes látványteremtés érdekelte: az, hogyan lehet létrehozni vizuális effektusokat olyan klasszikus eszközökkel, amiket a CGI előtt használtak.
Szabó Dezső
A projekt kezdete a kilencvenes évekre datálható, amikor megjelentek az ismeretterjesztő tematikájú televíziós csatornák. Szabó Dezső ezeknek a műsorait vette fel VHS-kazettákra, majd a neki tetsző képkockákat kifotózta – ebből állította össze önmagának azt a látvány-katalógust, amelyre a tűzhányós munkáit alapozta. A kiállításban a folyamat több lépésébe is bepillanthatunk: láthatjuk a művész jegyzeteit, werkfotókon keresztül a műhelyébe is betekinthetünk, és az analóg fotózás különböző aspektusai is megjelennek – például negatív képek.
Az alkotó a technikával kapcsolatban megjegyezte: már a projekt kezdetén, a kilencvenes években is érződött, hogy az analóg fotózás a végét járja, arra azonban ő maga sem számított, hogy harminc év alatt nemcsak az eszközeink, hanem a képekhez fűződő viszonyunk is teljesen átalakul. A drámai változásnak pedig még koránt sincs vége: az AI elterjedése a következő években radikálisan változtatja meg a vizuális kultúránkat, és nem biztos, hogy jó irányba – jegyezte meg a művész.
Reméljük, hogy a tűzhányók művészi ábrázolásának kilencezer éves hagyománya még legalább ilyen hosszú jövő elé néz. A bizonytalanságok közepette egy dolgot biztosan állíthatunk az előttünk álló időkről: Szabó Dezső Vulkánlabor című kiállítása november 30-ig megtekinthető a Dubniczay-palota padlásterében.
