A lovagi tornák történetének első nyomai a 11. századi Franciaországba vezetnek, ahonnan ez a sajátos „divat” gyorsan tovább terjedt, és néhány évtized alatt a német, majd a brit területeken is elterjedt szokássá vált. Nem kellett sok idő, hogy egész Európát behálózza a fegyveres rituálé, köztük Magyarországot is. Hazánkban Szent Lászlótól Könyves Kálmánon át III. Béláig több király is szenvedéllyel szervezett lovagi tornákat. Ezek a viadalok azonban sokkal többről szóltak, mint látványos erőpróbákról. A pályán az is kiderült, ki képes fegyelmezetten küzdeni, ki bírja a nyomást, és kinek a hűségére lehet számítani. A közönség jól szórakozott, a király pedig csendben figyelte, kik azok, akikre a bajban is bátran rábízhatja az országot.
A lovagi tornák valójában a középkor sajátos seregszemléi voltak. Ennek megértéséhez vissza kell lapoznunk a feudális rend alapjaihoz, ahol minden a földbirtokra, a feudumra épült. Aki földet kapott, nem pusztán előjogokhoz jutott: vállalnia kellett, hogy fegyveres erőt tart fenn, és megvédi a saját birtokát és az országot is. Ehhez olyan harcosokra volt szükség, akik nagy számban álltak rendelkezésre, és valódi felkészültséggel, harci tudással és állóképességgel bírtak. Őket emlegetjük ma lovagként, akik olykor békeidőben is páncélba öltöztek, hogy különböző tornákon fejlesszék a tudásukat, gyakorolják a fegyverforgatást, felkészüljenek arra, amikor a játékból újra valóság lesz.
A tornák amellett, hogy a király számára alkalmat jelentettek arra, hogy felmérje, milyen állapotban van az ország védelme, a lovagoknak is legalább olyan fontos volt egy ilyen „seregszemle”. A társadalmi felemelkedésük egyik ritka, de lehetséges útját kínálta nekik. A legtöbben apródként kezdték, más lovagok mellett tanultak, cipelték a páncélt, és lesték a mesterek minden mozdulatát. Ha kitartóak voltak és sorra nyerték a viadalokat, idővel pénzt, rangot, megbecsülést és olykor egy nemesi hölgy kezét is elnyerhették. A romantikus történetek lovagi versengései tehát nem is állnak olyan messze a valóságtól, valóban akadtak tornák, ahol a dicsőség mellett a szerelem volt a tét.
A lovagi tornák másik fontos szerepe az volt, hogy keretek közé szorították a harcot. Intézményesített formát adtak annak, ami korábban – főként a kelta és germán törzsek világában – gyakran vad, kontrollálatlan párbajokban zajlott. A szabályok, a kijelölt pálya és a felügyelt küzdelem mind azt szolgálta, hogy visszaszorítsák a felesleges vérontást, és a harcosok erejét inkább rendezett körülmények között mérjék össze.
A lovagi tornák komoly diplomáciai üzenetet is hordoztak. A középkori Európában gyakran rendeztek viadalt egy országba érkező uralkodó tiszteletére, afféle látványos gesztusként, amely egyszerre szólt a vendégnek és a nagyvilágnak. 1189-ben például III. Béla is így tett, amikor Esztergomban tornát szervezett az országon áthaladó Barbarossa Frigyes számára, ahol a magyar lovagok erejét és fegyelmezettségét mutatta be a német-római császárnak.
Persze nem csak ezek a megmérettetések szolgáltak az igazi harcokra való felkészülésre. A vadászatoknak is ugyanilyen szerepe volt. A középkori hírszerzésben fontos információnak számított, ha egy király nagyszabású vadászatot szervezett, akkor valószínűleg nemsokára harcba vonult, hiszen itt töltötték fel az éléskamrát és készítették fel a lovagokat a háborúra.
Azonban térjünk vissza a lovagi tornák poros küzdőterére! Ezek az események többféle formában zajlottak, és mindegyik más-más készséget tett próbára. A páros küzdelmek voltak a leglátványosabbak. Ilyenkor a lovagok teljes vértben, lóháton vágtattak egymás felé, a cél pedig az volt, hogy lándzsával kibillentsék a másikat a nyeregből. Ha ez nem hozott egyértelmű győzelmet, jött a következő kör. Előbb a vívás, majd végső esetben birkózás döntötte el, ki bizonyul rátermettebbnek.
Ha nem egy az egy ellen csaptak össze, a lovagok két csapatba rendeződve mérték össze erejüket, ezt nevezték buhurtnak. A középkor előrehaladtával egyre fontosabbá vált a biztonság, hiszen a tornákon nem engedhették meg, hogy a harcosok már a felkészülés során lesérüljenek, és ne juthassanak el a csatába. A lovagi tornákra ezért erősebb tornapáncélok készültek, a fegyvereket tompították, sőt gyakran fából faragták a kardok és buzogányok gyakorló változatát. A cél az volt, hogy megmaradjon a valódi küzdelem izgalma, de csökkenjen a felesleges sérülések kockázata.
Balesetek, olykor halálesetek azonban még így is beárnyékolták a viadalokat. A legismertebb eset II. Henrik francia király nevéhez fűződik, akinek egy lovagi tornán a széthasadt fa lándzsa darabja éppen a sisakjának rései közé fúródott be, végzetes sebet ejtve az uralkodó koponyáján. Német földről pedig fennmaradt olyan feljegyzés, ami arról szól, hogy egy buhurt torna során nem kevesebb, mint hatvan lovag veszett oda.
A haláleseteket azonban sokszor nem a kardok vagy a lándzsák okozták. A nehéz, fullasztó páncélban a lovagok gyakran hyperventilláltak, a felkavart por pedig a légzésüket is megnehezítette. Arról nem is beszélve, hogy a középkorban az apró sebek is végzetessé válhattak. Egy elfertőzödött seb, vagy egy agyrázkódás, a nem megfelelő kezelés miatt könnyen végzetes szövődményekké váltak. A tornák ezzel együtt nemcsak bátorságot és ügyességet, hanem óvatosságot is követeltek, de még így is gyakran fizettek érte az életükkel a lovagok.
Magyarországon a lovagi tornák az Anjou-korban élték a virágkorukat. Ilyenkor nem egyszer fordult elő, hogy maga a király is beállt a küzdőtérre. Egy korabeli feljegyzés szerint Károly Róbert egy ilyen viadal során Hont-Pázmány István nemesi úr három fogát is kiverte. A harc tehát nem kímélte a rangot, de az uralkodó udvarias gesztusként, fájdalomdíjként három Bihar megyei falut ajándékozott a megviselt nemesnek, mintegy jelezve, hogy a küzdelem dicsősége és a sérülés kompenzációja gyakran kéz a kézben járt.
Ugyanígy Zsigmond király is gyakran állt be a lovagi tornák küzdőterére. Komoly európai diplomataként külföldön is szívesen szerepelt ezeken az eseményeken, ahol ügyessége mellett karizmatikus jelenlétét is fitogtatta. Állítólag előszeretettel lépett pályára inkognitóban, a sisakot csak a játék végén emelte le, hogy a közönség döbbenten fedezze fel, egy király küzdött közöttük. Konkrét írásos emlék erről a cselről a konstanzi zsinaton rendezett lovagi torna beszámolójából maradt ránk, ahol részletesen feljegyezték a meglepett szemlélők csodálatát és az uralkodó merészségét.
A klasszikus középkori lovagi tornák története Magyarországon a Mohácsi vész tragédiájával ért véget. A sorscsapásnak is felérő vereség után ezek a fényes, ünnepi viadalok szinte teljesen eltűntek a magyar földről. Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem még igyekezett életben tartani a hagyományt, és szervezett tornákat, ám a kor változó szokásai új formát hoztak. Megjelent a huszárjáték, amely már finomabb, a katonai gyakorlatból táplálkozó módon őrizte tovább a lovagi tornák szellemét, sőt, a katonai virtust és a hősiesség emlékét is élővé tette a következő nemzedékek számára.
A középkori lovagi tornák a 21. században a reneszánszukat élik, köszönhetően azoknak a buhurt harcosoknak (sportolóknak), akik szervezett formában, autentikus ruházatban és fegyverekkel újra és újra ringbe szállnak, hogy megmutassák azt a nyers erőt, amit csak egy páncélba öltözött férfi tud képviselni. A bohurt ma egy bejegyzett sportág, saját szabályrendszerrel, önálló sportegyesületekkel a Buhurt Szövetség égisze alatt. Egy nagyobb bohurt versenyen nem ritka, hogy több száz páncélos „lovag” gyűlik össze, főleg Kelet-Európa országaiból, köztük Magyarországról is. Hazánkban egyébként Visegrád adott már otthont ilyen nagy nemzetközi mérkőzéseknek, de kisebb viadalokat, ahol néhány tucat buhurt harcos jelenik meg, Veszprémben is szerveznek a Középkori Napok alkalmával ősszel. Ilyenkor egy az egy elleni és csoportos küzdelmek is zajlanak, ahol, mint a legtöbb küzdősportban, a bírák pontozzák a bevitt csapásokat és azt, ha sikerül földre vinni az ellenfelet. Ebben pedig kardok, buzogányok, fejszék, gyakorlatilag a középkori fegyverarzenál teljes tárháza lehet a segítségükre. Ezután viszont nem a kegyelemdöfés zárja a harcot, hanem a fair play szellemében egymást segítik fel akár 30-35 kilogrammos páncélba öltözött 21. századi lovagok.
