Nyitott beszélgetésre invitálták a közönséget szombaton, a Holtszezon kortárs irodalmi fesztivál második napján az Incognitoba, ahol a pódiumon Fűzfa Balázs, Szűcs Krisztina és Varga Richárd osztották meg gondolataikat, és reflektáltak a közönségben felmerült gondolatokra.
A beszélgetés három résztvevője különböző szinteken tanítja az irodalmat, és a nézők között is sok általános- és középiskolai pedagógus foglalt helyet. Az alkalom egyik legfontosabb tanulsága az, hogy nagyon nehéz egységes tantervet összeállítani, hiszen a megjelent tanárok is nagyon eltérő habitusról, hozzáállásról tanúskodtak, sokféle, egymással nehezen összeegyeztethető véleményeket fogalmaztak meg: volt, aki a klasszikus kötelező olvasmányok mellett kardoskodott, más azt mondta: már az is segíthet az olvasóvá nevelésben, ha nyomtatott magazinokat adunk a diákok kezébe, míg a nehezen azonosulható nagyregények egyenesen elveszik a gyerekek kedvét attól, hogy könyvhöz nyúljanak.
Már a Nemzeti Alaptanterv megítélésében is eltérő vélemények fogalmazódtak meg: Szűcs Krisztina pozitívumként éli meg a NAT által szabott szűk kereteket, amit sokan kritizálnak, de ezek segítenek fókuszt találni az óriási tudásanyagban. Ezzel szemben Fűzfa Balázs szerint teljesen újra kellene írni a tantervet. Leginkább a Nobel-díjasok és a kortárs szerzők életművét hiányolja, és ellenpéldaként Romániát említette meg: a szomszédban éppen most dolgoznak egy új tanterven, amely kimondja:
az irodalomtanítás lényege a művekkel folytatott párbeszéd.
Ezzel szemben Magyarországon nem irodalmat, hanem irodalomtörténetet tanítanak, a tananyag nagy része az életrajzokból áll. Nincs még egy tantárgy, amihez így állnánk hozzá: képzeljük csak el, mennyire abszurd lenne, ha matematikán a nagy matematikusok életrajzát oktatnánk a gyakorlati tudás helyett!
Varga Richárd szerint a NAT-ból fájóan hiányzik a kreativitást, alkotást támogató hozzáállás: akár a képzőművészeti, akár az irodalmi alkotó tevékenységnek be kellene épülnie az oktatásba, mert ezek kifejezetten azokat a készségeket és kompetenciákat fejlesztik, amelyekre a 21. században leginkább szükség van. Fűzfa Balázs ezzel kapcsolatban megjegyezte: ma egy gyereknek ötöst lehet adni akkor, ha el tudja mondani, mi a szonett, de azt nem díjazhatja a tanár, ha a diák ír egy szonettet.
Szűcs Krisztina megjegyezte, hogy az érettségi jelenlegi nem ilyen tudásra kérdez rá. Megjegyzi: sok diák számára egyébként ez könnyebbséget jelent, hiszen a reál beállítottságú tanulók könnyebben elsajátítják az objektív tényeket, esetünkben tehát az életrajzokat. Az ugyanakkor a beszélgetés minden résztvevőjének közös tapasztalata, hogy a tanulók egyre rosszabbul olvasnak, nem tudnak véleményt formálni, érvelni. Ezt nem segítik azok a kötelező olvasmányok, amik a mai fiatalok világával még csak érintőlegesen sem kapcsolódó témákról szólnak, nyelvezetük régies; ezek nem segítik a szövegértéssel egyébként is küzdő diákokat.
A kötelező olvasmányokkal kapcsolatban aztán nagyon eltérő vélemények fogalmazódtak meg a szombati beszélgetésen. Fűzfa Balázs arról számolt be, hogy Ausztriában a tanulók egy tág olvasmánylistát kapnak, amiből középiskolás éveik alatt öt-hat könyvet kell választaniuk és elolvasniuk, és a vizsgán az általuk olvasott művekről kell számot adniuk. Fűzfa ismét a kortárs szövegek mellett érvelt, úgy látja ugyanis, hogy bár posztmodern korban élünk, a fiatalok nem tanulnak meg posztmodern szövegeket értelmezni, s így nehezebben tájékozódnak az életben.
Aki sokat olvas, az könnyebben meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól, mert érti a szöveg mögöttes tartalmát.
A beszélgetés során számos téma felmerült még: mi a család felelőssége az olvasóvá válásban, miért kapaszkodunk még mindig a százötven évvel ezelőtt lefektetett keretekhez, és miként lehet kreativitásra ösztönözni azt a generációt, amelyik az objektív, logikus, racionális gondolkodásra fogékony? A végső megállapítás az, hogy leginkább sok olyan beszélgetésre lenne szükség, amilyen ez a szombat délutáni is volt.




