Mindig is magányos kocogó voltam, aki nem szeret társasággal futni. Nem ment soha – ezen a területen – az alkalmazkodás, kipróbáltam, de mindig úgy tűnt, jobban elfáradok, ha közben a társaimra is figyelnem kell. Ráadásul már régebben is többek között azért indultam el futni, hogy egy időre „kicsekkoljak” az offline és az online világból, és újabb és újabb terepeket felfedezzek, ahol jó esetben nem találkozok senkivel, maximum önmagammal. (Egy-egy hosszabb futásnál tényleg annyi dopamin szabadul fel, hogy a részegség állapotával vetekszik, amikor ugyebár az embernek óriási felismerései támadnak magával és a világgal kapcsolatban).
A kezdő futóknak a csapat segítség lehet, a közösségi flow-élmény, a "közösen csináltuk meg" varázsa nagyobbat szólhat belül, az egymás bíztatása erőt adhat. Mások jobban szeretnek magukkal versenyezni.
Miközben a magányos futás műfaját választottam, egyre több edzésen vettem észre, hogy valójában így is közösségi élményként tekinthetek a futásra, méghozzá egy jóleső közösségi esemény ez. Hogy mire gondolok? Soha nem voltam az a típus, aki kocogás közben integet a szembejövő futónak, vagy esetleg köszön, netán a drukkolását kifejezné. Sose gondoltam, hogy erre bárkinek is igénye lehet, mígnem szembe jöttek velem olyan sportolók, akik széles mosollyal bíztattak a futásomhoz. Magam is meglepődtem, mennyire sokat számít egy-egy hasonló gesztus, mi több, már azon kaptam magam, hogy rajtam kívül mindenki kezdeményezi a kis jelzést a másik felé. Őszintén szólva egy hosszútávfutáson, ahol az ember minden kilométernél felteszi magának a kérdést, nem kellene-e inkább mostmár besétálni a célba, igazán át tudja lendíteni egy ilyen gesztus.
Azóta természetesen én is átvettem ezt a szokást, és magam is jelzek a futótársaknak. Ilyenkor sok minden eszébe jut az embernek: például, hogy mennyire apró dolgok milyen sokat fordíthatnak a sors kerekén. Hogy sokszor nem is gondoljuk, hogy egy-egy gesztussal milyen hatással lehetünk környezetünkre. Ugyanilyen jó érzés fut át rajtam, amikor a buszon ülve látom, hogy a sofőr int a szembe jövő busz sofőrjének, vagy amikor egy kocsisorba való besorolásnál egymásra villantunk köszönetképpen, vagy amikor az idős hölgy meghatódik attól, hogy előre engedtük, és ezt ki is fejezi.
Ez csupán néhány példa, de hiszek abban, hogy ha az ember pozitívan áll a világhoz, akkor tovább tudja adni a szemléletét, s ezzel egy szebb világban élhetünk. Ki-ki a futás közben, ki-ki a kasszánál, a postán, a patikában.
A cím Szabó Balázs Bandája Bujkáló című dalából idézet.
