Kedves Olvasóm!
Ha bárki odajött volna hozzám augusztus végén, és azt mondja, hogy „Pusi, a csapat az alapszakasz ötödik fordulójában szerzi meg az első győzelmét”, nevetve mutattam volna neki a tavalyi eredményeket és az idei évben érkező játékosok neveit. Mégis az történt, hogy november elejéig kellett várnunk az első „két pontos” találkozóra (tudva lévő ugyanis, hogy a magyar röplabdasportban a győzelmek két pontot, a vereségek pedig egy pontot érnek). Hogy ennek milyen okai lehetnek, az talán az előző írásaimból kiderül. Így az alapszakasz közepéhez érve mégis azt mondom, nincs veszve semmi, vágyaink eléréséhez ez a győzelem „nagyon kellett!”
Puspán Balázs
A szombati HPQ-Szeged elleni 3-0-s siker reményeink matematikai értelemben vett életben maradását jelenti. A mérkőzésről röviden annyit mondanék, hogy a döcögős első szett után teljes mértékben uraltuk a játékot, ellenfelünk pontjainak 70-80%-át a mi hibáinkból szerezte (természetesen részletesebb beszámolót is olvashat a Kedves Olvasó a megfelelő helyen, amennyiben nem volt lehetősége meccsünkre kilátogatni). Jelen pillanatban a bajnoki tabellára tekintve első helyen a Kecskemét áll 10 ponttal, majd a Kazincbarcika 9 ponttal, a Dunaferr 8 ponttal, mi pedig győzelmünkkel feljöttünk a negyedik helyre 6 ponttal. Az alapszakaszból még öt mérkőzés van hátra, egy jó hajrával odaérhetünk a harmadik helyre, de ehhez a felzárkózáshoz ez a győzelem „nagyon kellett!”.
Kedves Olvasóm gondolja el, milyen lehet egy csapat játékosainak, akik az előző szezonban bravúros győzelmeket vittek véghez együtt, összefogva, egymásért küzdve a pályán, jó barátként pályán kívül, hogy idén új teremben, új edzővel, új játékostársakkal, új célokkal és reményekkel nekivágnak az új idénynek. Természetesen mindenki próbál minél többet, minél jobb munkát „beletenni a közösbe”, mindenkiben ég a bizonyítási vágy, hogy csak azért is megmutatjuk! A Mester (Nyári Sándor) megpróbálja a lehetőségeinek megfelelően felkészíteni a csapatot, persze ez nem könnyű úgy, hogy a csapat fele napi 8-10 órában dolgozik, és utána fáradtan esik be az esti edzésekre, másik fele pedig iskolai kötelezettségeinek próbál eleget tenni. A motivációt pedig csupán az önbecsülés, a győzelmi vágy, és a közös siker elérése jelenti, hiszen a mi csapatunknál nincs „fizu”, nincs „meccspénz”, csak mi vagyunk és a szurkolóink. Ezt még tetézi három-négy sérülés, s az eredmények elmaradása, ami nagyon nem tesz jót sem a kedvnek, sem a motiváltságnak, sem az önbizalomnak. Ezért ne haragudjon a Kedves Olvasóm, ha ismétlem önmagam, de úgy érzem, ez a szombati győzelem „nagyon kellett”.
És „nagyon kellett” természetesen a nézők töretlen szurkolása, a taps és biztatás egy-egy jól sikerült támadás, labdamentés, vagy ász-szerva után, érezni, hogy bíznak bennünk, illetve nekünk is a visszajelzés, hogy végre örömet okozhattunk nekik. Higgyék el, nagyon sokat számít egy-egy dicsérő szó, kézfogás, gratuláció. Mi pedig reméljük meg tudjuk hálálni a belénk fektetett bizalmat, az áldozatos munkát hogy ez a csapat működhessen, és reméljük, hogy Veszprém városának ez a csapat továbbra is „nagyon kell!”.
Puspán Balázs
