A Vajdasági napok programsorozatának második napja szinte teljes egészében Tolnai Ottó köré szerveződött.
Thomka Beáta professzorasszonyt sokat idézték már a Vár utca 20. szám alatti nagyelőadóban, ezúttal személyesen tartott előadást a neves irodalomtörténész Szemhatárok, identitások, régiók címmel. A László Károly Gyűjteményben (Fenyvesi Ottó kollázsai között) mutatkozott be a lengyel Literature NA SWIECIE Vajdaság- és Tolnai-száma. Anna Goreckát, a lap szerkesztőjét, valamint Darko Tomšičot, Tolnai Ottó verseinek szerb fordítóját Ladányi István a Magyar Irodalomtudományi Tanszék docense (aki nem utolsósorban költő, szerkesztő, műfordító) faggatta. Rácz Péter műfordító, költő, a balatonfüredi fordítóház vezetője Tolnai német fogadtatásáról és a Göttlicher Gestank című kötetről beszélt.
Darko Tomšič, Anna Gorecka és Ladányi István
Az előadóknak is érdekes lehetett az „előadások tárgya” előtt beszélni, Tolnai Ottó így nyilatkozott, miután meghallgatta verseinek fordíthatóságáról és világáról szóló, két különböző kultúra felöli megközelítését: „Olyan, mintha valaki másról hallgatnám. Ez olyan állapot, amiről általában csak álmodik egy író. Fontos, hogy ne csak a bestseller történeteket lássák, hanem akarjanak a csillogó hálót felemelve alápillantani, és rendszerben, hálózatban vizsgálni. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy van, aki a háló alá pillantott, vakondok létemben most sokat kaptam, tovább furkálhatok.”
Mintegy a beszélgetés folytatásaként – újabb helyszínen és fél órával később – Géczi János József Attila-díjas költő, a Pannon Egyetem docensének rövid felvezetése után Tolnai Ottó egyszemélyes irodalmi délutánt tartott. Moderátor nélkül, amúgy Vitraysan „csak ült és mesélt” a vajdasági szerző. Olyan mesterien fűzte egymásba mikrotörténeteit, hogy a szép számú közönség csak ült, és nagyokat nevetve, ámulattal figyelte. A sztorik mögül észrevétlenül bontakozott ki a szerző és az alkotás metódusa, és a saját „semmire való kutatásaiból” összeálló nagy összefüggések. A képekben megidézte Eörsi István és Eszterházy Péter alakját is egy-egy történet erejéig, amelyekben a közös a légy levadászása volt, majd Györgydeák György grafikust is. Ennek apropója többek közt az volt, hogy a méltatlanul kevéssé ismert és elismert művész Veszprémi Tekercsét Porga Gyula polgármester nyújtotta át neki. Az író és a képzőművész barátságának maradandó irodalmi nyomai is vannak, „úgy éreztem, hogy adósa vagyok Györgydeák barátomnak egy verssel, ezért írtam egyet egy rinocéroszról, akit egy holland katona keresztülvezet Európán.” Rinocéroszbőrt életében először pont nála tapintott, egy Noé bárkája installációban talált rá.
Hasonló öltésekkel mesélte tovább azt a mechanizmust, hogy bár ki lehetett volna kergetni a világból az interjú műfajával, miként lett mégis egy, Parti Nagy Lajossal folytatott, rövidnek induló beszélgetésből rádióinterjú, ami addig gyűrűzött, mígnem megszületett ennek szerkesztett változataként a Költő disznózsírból című kötet. Hasonló volt a viszonya a fellépésekkel is, ezzel a „kiülök és nyomom a sódert – estekkel”, azonban ráeszmélt, hogy valójában inspirálja a műfaj, és hatalmas energiái szabadulnak fel ilyenkor, ezért is születtek az Életem legszebb irodalmi estje című kispróza-sorozat darabjai. Ezeket a verseményeket nevezi ő versélményeknek. Több szellemes és meghökkentő, valós, de prózaszituációba illő élményt osztott meg a közönséggel, majd két, csak nekünk, Veszprémnek, Veszprémről (is) íródott, újabb irodalmi teadélutános írással búcsúzott: „Elszabadult a szövegkócoló. Elszabadult. És éppen itt Veszprémben”.
