A Szentírás szerint az Úr úgy rendelte, hogy uralkodjon fölöttük az ember. Fölöttük – mondom –, s nem felettük – kényúrként. Hogy jól rendelte, az biztos, hiszen évezredeken keresztül viszonylag jól megfértünk egymás mellett. Azon a területen, mely mindenkié: közös. Legfeljebb néhány – a történelem által „nagy” jelzővel illetett – őrült tört az életükre inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Aztán jött egy elembertelenedett világ, melyet a felfedezések korának neveztek, s megkezdődött az a beavatkozási sorozat, mely máig is tart egyre súlyosbodó bűneivel. Nem az oroszlánkölyköt elpusztító Salamon tette a fájó. Sokkal inkább azoké, akik az állatok bőréért, agyaráért tébolyult öldöklési sorozatba fogtak. Tették ezt olykor rosszul értelmezett félelemből, babonából is, ám ez még mindig érthetőbb, mint az előbbi, amikor a divat, a pénz uralma, ereje nagyobb volt, mint azé a kézé, mely meghúzta a ravaszt, felállította a csapdát, kilőtte a szigonyt.
Ma már iparágak szakosodnak irtásukra, s csak legyintenek a szakemberek intelmeire. Bálnaháború, tigrisvadászat, elefántirtás, farkasgyilkolás. Mindez szándékosan, azzal az értelemmel, melyet a gyümölcs leszakításáért büntetésül (!?) kaptunk.
Életterüket fokozatosan megcsonkítottuk, s szemükre hánytuk, ha olykor – pusztán éhségük miatt – ránk törtek. Vegyszereinkkel ellenük (is) vétettünk, s ma már számos fajuk meg sem tud bocsátani, mert eltűnt, meghalt, kipusztult mindörökre a visszafordíthatatlan cselekménysorozat eredményeként.
Alkotunk – mondjuk büszkén –, ellestük, s „vegykonyhánkban” megcselekedtük azt, amihez még éretlenek vagyunk. Ezen az egy napon (október 4-én, az állatok világnapján) mégis megpróbálunk bűnbocsánatot nyerni, de már nincs kitől.
Együtt a túlélésért – írtam a címben. Egyoldalú ez az „együtt”, hiszen mi csaknem korlátlan lehetőségekkel bírunk, ők viszont kiszolgáltatottabbak, mint bármikor is voltak a történelem folyamán.
Persze vannak még szép számmal körülöttünk, akiket szeretünk, dédelgetünk önös érdekeinkkel; s akiket kihasználunk, megverünk, felkoncolunk és felfalunk. S ha van bennünk még lélek, az utolsó pillanatban – legalább akkor – nem merünk a szemükbe nézni…
És egyre kevesebben vannak azok, akiket hagyunk élni. Azon a territóriumon, amely nekik adatott, s amely annak a záloga, ami a jövőt jelenti. A jövőt nekik. A jövőt nekünk. A jövőt mindannyiunknak, amely csak közösen képzelhető el.
Zatkalik András