A függőségnek két fajtáját különböztetjük meg, mégpedig egy bizonyos élvezeti szerek és a kézzel nem fogható dolgok iránti függést. Utóbbi kategóriába tartozik például a társfüggőség, a figyelem állandó hajszolása, vagy az internet-, illetve okostelefon-függőség, amiben – valljuk be – szinte mindannyian érintettek vagyunk.
De miért függünk?
A kérdésre a válasz egyszerre nevetségesen és szomorúan egyszerű. Az agyunk erre „született”. Eszerint esélyünk sincs megúszni, mert a függés épp úgy az emberi természet része, mint az éhségérzet. Most biztos sokan önelégülten mosolyognak, és arra gondolnak, „ez hülyeség, én például nem függök semmitől”. Van egy rossz hírem. Gyakorlatilag szinte bármi okozhat addikciót. Tehát ha úgy vesszük, már az is, ha valaki minden nap ugyanazon az útvonalon megy munkába és ugyanott vásárolja a reggelijét, mert ha egy napon változtatni kényszerül a rutinján, akkor kibillen a megszokottból, ezáltal nyugtalanná válik, ami máris elvonási tünetnek tekinthető.
A jó hír viszont az, hogy nem minden függőség rossz. Igaz, ez a szó a legtöbb ember agyában negatív jelentéstartalommal van felruházva. A valóságban azonban ez nem így van. Hiszen minden embernek szüksége van valamiféle rutinra az élete során, fix pontokra, melyek biztonság és megszokottságot nyújtanak, amikre támaszkodhat.
Járt utat járatlanért?
A baj ott kezdődik, amikor egy-egy szokás már olyannyira berögzül az életünkben, hogy nem merünk attól eltérni és ismeretlen területre lépni. Ez fakadhat önbizalomhiányból, vagy abból, hogy nem ismerjük, illetve leértékeljük saját képességeinket, így az élet kihívásaival szemben csak hátradőlünk, háborgó lelkiismeretünket pedig elcsitítjuk azzal, hogy felesleges megpróbálnunk változtatni, hisz miért sikerülne pont nekünk? A káros berögződéseken való változást tovább nehezíti, hogy valaki még csak tudatában sincs annak, hogy függőségben él, mert
A. a függés biztonságot ad, nem találjuk magunkat új élethelyzetekben, egyáltalán nem követel tőlünk erőfeszítéseket, nem kell kilépnünk a komfortzónánkból
B. az addikcióról mindenkinek automatikusan drogok, cigi és gyógyszerek jutnak eszébe, pedig függőségnek számít egy megszokáson alapuló, vegetatív szinten élt élet is (felkelek, dolgozok, eszek, tévézek, lefekszek).
Az igazság azonban az, hogy aki hajlandó önmaga elemzésére időt szánni, a rossz szokásokat felismerni és megpróbálni azokat kiküszöbölni, csak az juthat el egy felsőbb szintre. Olyan ez, mint egy számítógépes játékban.
Tehát aki már rávette magát a változásra és arra, hogy megszabaduljon az életét uraló irracionális félelmektől és kényszeres viselkedési mintáktól, az hosszú és sok türelmet igénylő feladatot vállalt magára, de kárpótlásul annyi mindennel lesz gazdagabb: egészségesebb énképpel, nagyobb önbizalommal, fejlettebb problémamegoldó készséggel és egy szabadabb, tartalmasabb élet esélyével.
Elindulni az úton nehéz, de észrevétlenül lesz egyre könnyebb a teher. Tegyen meg valamit, amit azelőtt még nem tett! Tanuljon meg egy új nyelvet, pakoljon össze, és üljön fel egy vonatra, mindegy hova megy, szólítson meg egy idegent, lépjen ki a komfortzónájából, ne féljen a változástól, és töltse meg az életét olyan cselekvésekkel, amik kicsit is éreztetik Önnel, hogy él!
Van segítség
A tudomány ma már rég meghaladta azt a teóriát, hogy minden függőség hátterében feldolgozatlan pszichés konfliktus áll, és vallja, a függőség elsősorban biológiai okokra vezethető vissza.
Ezek fényében a magyarázat arra, hogy bizonyos emberek akkor sem tudnak felhagyni káros szenvedélyükkel, amikor abban már semmi örömüket nem lelik, az, hogy neurobiokémiai folyamatokról van szó, magyarul krónikus agyi rendellenességről, nem csupán viselkedési zavarról. Súlyos eseteknél tehát az önerőből történő leszokás már nem jöhet szóba.
A legfontosabb ilyenkor az, hogy a szenvedélybeteg tudja, van kihez fordulnia. A „forró-hideg” elmélet azt a jelenséget írja le, amikor bizonyos ingerhatások reflexszerűen kiváltják a „forró” állapotot, vagyis az extázist. A kielégülést követően viszont a szokás rabjai „hideg” állapotba kerülnek, s nem is értik, mi örömöt leltek cselekvésükben. Megoldást jelenthet tehát, ha a szenvedély betegek kerülik a kiváltó ingereket (aki ittasan kívánja a nikotint, az ne igyon, aki társaságban rendszeresen leissza magát, az egy ideig mondja vissza a meghívásokat). A sikerhez elengedhetetlen a folytonos megerősítés családtól, barátoktól, vagy valamilyen támogató csoporttól.
De mindezek mellett még mindig a szakértői segítség igénybevétele a legfontosabb.
