Páratlan összefogás és küzdelem jellemezte az 1956. október 23-ai események utáni majd két hetet: fiatalok és idősek mind a szabadságra áhítoztak, közösen harcoltak, s még ha tudták is, hogy nincsenek könnyű helyzetben az elnyomó rendszerrel szemben, a végsőkig hittek és kitartottak. Ilyen reményteljes időszak után óriási csapás volt a szovjet hadsereg hirtelen felbukkanása és gyors lerohanása, amely rögvest véget vetett a forradalomnak.
Veszprémben már november 4-e hajnalán megjelentek az első szovjet harckocsik: a nagy köd miatt először egymást kezdték el lőni, később, a városi védelmi tervek birtokában azonban már „koncentráltan” indultak meg a támadások.
Az egyik első célpontot az egyetem jelentette, amelyet annyira bekerítettek a szovjetek, hogy az itt tartózkodó katonai tanszékek vezetői és az egyetemi hallgatók kénytelenek voltak úgy dönteni, ha nem akarják szétlövetni az épületet, nem veszik fel a harcot az oroszokkal. Ekkor derült ki az is, hogy a szovjet kiskatonák egy része valójában azzal sem volt tisztában, hol tartózkodik: ők azt hitték, Szuezbe vezényelték őket. Az egyetemi hallgatókat végül hosszas tárgyalások után elengedték. Közülük ezután többen igyekeztek visszatérni a diákszállókra, és segíteni társaikat.
Akkor ugyanis már az egész városban harcok folytak, amelyben veszprémi fiatalok, egyetemi hallgatók és az itt tanuló és harci tapasztalatokkal rendelkező koreai diákok is részt vettek. A fő ellenállási pontot a vár jelentette, itt voltak a diákszállók is. Kocsis Géza tanársegéd vezetésével, egy harcképtelenné vált szovjet páncélossal az egyetemisták elbarikádozták a várat, úgy védték.
A Vár utca 1956-ban
Sokáig nem is tudták bevenni a szovjetek, csak egy csellel sikerült: a segítségre siető egyetemistákat elfogva, lőszerládákat helyezve a vállukra felküldték őket, s mintegy az ő fedezékükben, az ÁVH-sokkal összefogva sikerült túljutniuk az akadályon. A veszprémiek az utolsókig küzdöttek a megszállók ellen, egészen november 5-éig, de a túlerő ellen nem volt esélyük: a szovjetek a gyalogosokon túl harckocsikat és repülőgépeket is bevetettek.
A harcok leverése után összefogták és kihallgatták a diákokat, a várban található hallgatókat a várbörtönbe és a megyeháza pincéjébe vetették. Több mint 150 embert, köztük a veszprémi forradalom leghíresebb vezéralakját, Brusznyai Árpádot a Szovjetunióba hurcoltak. Brusznyai decemberben hazatérhetett, s rövid ideig ismét taníthatott is, 1957-ben azonban újra letartóztatták, és bíróság elé állították.
A vád népellenes bűncselekmények elkövetése és a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezése volt. Az egyértelmű koncepciós per végén Brusznyait előbb életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, az MSZMP helyi vezetője, Pap János személyes közbelépésére viszont később azt kötél általi halálra változtatták. A sors iróniája, hogy korábban épp őt védte meg Brusznyai a nép haragjától azzal, hogy látszatbörtönbe vetette.
Az ítéletet végül 1958. január 9-én hajtották végre: a mindössze 34 éves Brusznyai a Himnuszt énekelve sétált a bitófához. Testét jeltelen sírba temették, s csak a rendszerváltás idején rehabilitálták és temették újra. Személye előtt ma egész Veszprém tiszteleg, emlékét a Megyeháza előtti Melocco-szobor őrzi.
