Közel 200 év alatt, a dagerrotípia 1837-es feltalálása óta a fotográfia nagy utat járt be, egyre nagyobb népszerűségre tett szert (hazánkban 1840-ben készült el az első fénykép, 1900-ig pedig már legkevesebb 173 pest-budai és 283 vidéki fényképész neve volt ismert), az okostelefonoknak köszönhetően pedig ma már szinte mindenki lehet fotós – vagy legalábbis a kezdetekhez képest érezheti magát úgy. Nos, az 1800-as évek végi és az 1900-as évek eleji és közepi Veszprémben ugyan nem volt még mindenki fényképész, de egész szép számmal képviseltették már magukat.
Rainer Pál: (Fotó archív)
Az 1873-1945 közötti időszakból mintegy 30 hivatásos fotográfus neve ismert, noha csak 10 munkái maradtak fent, amelyeket ma is őriz a Laczkó Dezső Múzeum – családi otthonokban persze ennél is több múlt századi kép lehet. A mesterek munkái – több mint 500 fotó – korhű dokumentumként szolgálnak a múlt századi Veszprémről, de arról is mesélnek, mennyivel másabb jelentőséggel bírtak akkoriban a fotók.
Bár a kettő tulajdonképpen nem hasonlítható össze, a mai fényképészek talán örülnének neki, ha olyan biztos védelemmel rendelkeznének a jogtalan tulajdonlás ellen, mint a kor mesterei: akkoriban ugyanis minden fénykép hátulján nagyon pontosan rögzítették, ki és hol készítette a fotót, merre található a műterme. Bár számukra ez hirdetési lehetőség volt, valószínűleg így nagyobb biztonságot nyújtott, mint napjainkban a vízjel az internetes képek esetében.
Payer vendéglő söntése (1940)
Nemcsak ebben volt nagy különbség a mához képest: a 21. században gyakorlatilag tényleg bárkiből válhat fotós, akinek van kellő tehetsége és egy jó gépe, 100 éve viszont csak az mondhatta magát hivatásos fényképésznek, akinek erről igazolványa is volt.
Némileg ugyanakkor ez hátrányt is jelentett. Bár a korszak leghíresebb mesterei Mészáros István, Becske Adolf, Glaser Dezső, Kollár Adolf voltak, a csak rövid ideig hivatásos fényképész Pešićka (Péti) Szilveszter munkái sokkal érdekesebbek és élettel telibbek, s éppen azért, mert nem volt megkötve a keze, jóval nagyobb számban hagyott ránk fotókat is: a múzeumban összesen 789 darab található meg belőlük.
Pešićka Szilveszter
Egyébiránt a képek még így is sokatmondóak: megmutatják például, kik azok, akik műterembe jártak – elsőként a vagyonosabb, előkelő réteg tagjai, később a tisztviselők mellett az iparosok is megjelentek, majd a néptanítók, parasztlegények, asszonyok is készíttettek magukról portrét, amit szívesen ajándékoztak oda szeretteiknek. Különösen gyakori szokás volt ez a kimenőt kapott vagy éppen már besorozott, de még bevonulásra váró katonák között, akik menyasszonyuknak küldték el a képeket.
Legényegylet sportolói (1935)
Idővel a beállítások is színesedtek: a szigorú, félprofilból készült portrék mellett elterjedtek a munkakörnyezetben fényképezett fotók, a gyerekeket játékaikkal ábrázolták, de megjelentek a tablóképek, a szabadtéri fotók és a mai előadásfotók első elődei is.
A díszkapu látogatása (1908)
Persze akkor sem csak portrék készültek: megörökítették a városi és a természeti környezetet is, aminek valószínűleg a Fortepan albumok szerelmesei örülnek leginkább, hiszen nyomon követhetik, mennyiben változott meg a város képe egy évszázad alatt, míg a korai sajtófotók arról mesélnek, melyek voltak a legfontosabb események a települések életében. A fényképészekről időnként elkapott pillanatfelvételek pedig arról, néha mennyire nem volt ez könnyű feladat: egy-egy távolabbi városrészbe eljutni a termetes és súlyos fotós felszereléssel már önmagában szép vállalás volt.
