2021. április 17.
//
Rudolf névnap

Talán így normális ez a világ?

2017. január 19. 17:13
Fakad ki anyuka önpusztító fiacskája láttán, aztán a következő pillanatban mindketten az elmegyógyintézetben találják magukat. A Pannon Várszínház A bunkerrajzoló előadásának legnagyobb erénye, hogy megmutatja, egyáltalán nem normális az a világ, ahol egy kicsit mindenki lelkileg sérült.

Ahol az apa vedel, az anyák pedig sírnak; ahol a gyerek drogmámorba menekül, hogy elfelejtse a valóságot, csak épp saját meghasadt személyisége elől nem tud elfutni; ahol csak akkor leszel jó, ha engedelmes babaként teszel; ahol mindennapos a rosszmájú pletykálkodás, a büdös cigányozás, meg úgy általában a kínlódás, és ahol sokak számára az egyetlen kiugrási lehetőség az öngyilkosság vagy az örök bódultság, jobb esetben a szex és a szerelem, bár ebben a tespedt, kilátástalan környezetben még az is inkább csak állandó szenvedés.

Rajongóknak jól ismert képek ezek a Vad Fruttik dalszövegekből, bár leszögezném, A bunkerrajzoló egyáltalán nem Likó Marci, az énekes élettörténete, maximum Likó Marci, a vidéki srác története. De a szereplőgárda kollektív gyötrődését és elmegyógyintézetbe kerülését nézve minimum egy generáció története. És talán nem is csak a kisvárosban felnőttekké. Khell Csörsz fakó paneldíszlete jól kijelöli a játékteret és hőseink lehetőségeit, de azért ne ámítsuk magunkat azzal, hogy a látottak csak rájuk vonatkoznak.

Vajon hányan vannak közöttünk, akiket egyszer ugyanúgy felültetett az élet egy hintára, amiről aztán már végzetesen összetörve szálltak le? Vajon hányan tudnák ugyanúgy fájdalommal üvölteni, hogy Nekem senkim sincsen, meg hogy „Összedrótozom magam, / A száj szorít, a szív rohan, / Hátra senki sem marad, / Repülni látok roncsokat.” és hogy Tudom milyen?

Sokan. És ebből a szempontból kifejezetten helytálló, hogy nem egy, hanem egyenesen három Marcink van. Szente Árpád Csaba, az ifjonti évek M-je, akiben még dolgozik némi gyerekkori ártatlanság és lelkesedés, és éppen ezért a fájdalma még inkább szíven üti a nézőt. L (Szelle Dávid), a főiskolás srác, aki féktelenül heves, a drogok és a szerelem az ő támasza, mégis kénytelen „végignézni, ahogy minden szépen lassan szétesik”. És ott van Kékesi Gábor LM-ként, aki az Íróval folytatott terápiájának köszönhetően már képes felülemelkedni az emlékeken, persze időnként még a sebet kapargatva, de kiutat találni. A három főszereplő közül egyébként én az ő játékát éreztem a legátütőbbnek, ahogy a tekintetével az érzelmek egész garmadáját megjelenítette, de ehhez az élményhez valóban kellett a két másik emlékalak is.

Kiemelném még Krámer Györgyöt az Író és Pap Líviát az anya szerepében, valamint Koscsicsák Andrást, akik nemcsak emlékezeteset alakítanak, de még inkább ráerősítenek arra a gondolatra, hogy valahol az egész társadalom meghasadt.

Nem mehetek el szó nélkül a díszlet mellett sem. Teli van szimbolikával, rengetegféle jelentést hordoz magában – nem csupán az olyan egyértelmű panelház az ismerős sárga erkéllyel, hanem a hatalmas játszótéri mászókák is, amelyek egyszerre idézik fel a gyerekkor mókázását, de utalnak a bezártságra is – az akváriummal együtt –, adott pillanatban pedig űrhajóként szolgálnak, amivel a sztratoszférán át lehet törni a végtelenbe – aztán visszazuhanni onnan.

A bunkerrajzoló bátor előadás. Talán Székely Kriszta vígszínházbeli Asszony a fronton rendezéséhez tudnám hasonlítani, szerkezetét és témaválasztását is tekintve. És abban is, hogy bár A bunkerrajzoló egyáltalán nem köntörfalaz és nem maszatol, teli van nyughatatlansággal és keserűséggel, mégsem mondanám kifejezetten nyomasztónak, amitől napokig letargiában szenved az, aki képes önmagába nézni. Van benne valami fanyar humor, a zenei és a táncbetétek miatt egészen pezsgő. Valahogy így kellene zenés színházat rendezni.

Nem mondom, hogy hibàtlan darab - itt-ott akad egy jàtékbeli gyengeség, túlzàs. De hiànypótló. Úgyhogy menjünk csak rá. Ha már az olyan, tabudöntögető rétegelőadásokra kevésbé merészkedünk be, mint az Equus, pedig az is nagyon jó. (Halkan megjegyezném, egyébként ez az a darab, amivel annak idején a Harry Potterrel berobbant Daniel Radcliffe bebizonyította, hogy nem csak cuki gyereksztár, hanem komoly színész. Szóval még egy kis popkulturális kapcsolódás is van.) Lehessen végre színházban is kibeszélni a fontos, elhanyagolt témákat, mert van rá közönség. Mert „valahogy sokkal könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz."

Bertalan Melinda

További cikkek

Ismét verssel fizethettek a színházszeretők
Ismét verssel fizethettek a színházszeretők
Hatodik alkalommal rendezte meg a Veszprémi Petőfi Színház egyedi „Fizessen verssel” kezdeményezését a Magyar Költészet Napja alkalmából.
Reneszánszukat élik a társasjátékok
Reneszánszukat élik a társasjátékok
Fókuszáltabbá tesz, türelemre tanít, javítja a memóriát és szórakoztat, mi az? Ha egy találós kérdés megfejtése lenne, akkor ez alapján is lehetne definiálni a társasjátékot. A társasjáték néhány éve ismét óriási divat Magyarországon is, és ez nem véletlen, hiszen megannyi élményt rejtenek magukban, ezen felül pedig sok-sok pozitív hatása is van társasoknak.
Várom, hogy lehessen virágot ültetni, de a munkát még jobban
Várom, hogy lehessen virágot ültetni, de a munkát még jobban
Gáspár Sándor, Kossuth-díjas színművész már 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, ez alatt az időszak alatt a fővárosban is játszott, de vidéken is vendégszerepelt, így például Veszprémben. A vírus óta jórészt Alsóörsön van, onnan jár be abba a városba, ahol éppen dolga van. Mi Székesfehérváron találkozunk vele, egy rádiójáték felvétele után.
Virtuálisan bejárható a Kabóca Bábszínház
Virtuálisan bejárható a Kabóca Bábszínház
A teátrum munkatársai mindenkit várnak egy tárlatvezetésre az intézményben – virtuálisan.
Eltűnt települések utcáin
Eltűnt települések utcáin
A Bakonyban számos olyan település létezett a múltban, amikről gyakran még a manapság a közelükben élők sem halottak. Ezek legtöbbje a a török időkben néptelenedett el, és mára csak néhány szétszórt kődarab – vagy annyi se – emlékeztet rá, hogy egykor emberek éltek itt. Ezúttal azonban nem velük, hanem a XX. század áldozataival foglalkozunk.