Merthogy David Seidler drámája lényegében épp csak arról szól, hogyan néz szembe egy ember saját démonaival és gyengeségeivel, miközben önmaga és a világ is felismeri, hogy attól, mert valaki egy kicsit más, még lehet értékes, mi több, karizmatikus. Az persze ad a dolognak némi plusz tétet, hogy ez az ember történetesen a trónra lépő király, akinek a II. világháború árnyékában kell túllépnie a dadogással kapcsolatos szorongásán, mert a tiszta, erős beszéd ezúttal döntő lehet Nagy-Britannia sorsát illetően.
De az üzenet attól még ugyanaz. És nagyon is aktuális. Nem kell ahhoz királynak lenni, hogy értsük, milyen az, amikor a világ ki- és lenéz, de minimum némi fenntartással kezel, mert van egy kis defekted: nem látsz, nem hallasz, tolószékes vagy, autista, vagy éppen bármi más olyan „hiányossággal” küzdesz, amit a társadalom már nem tolerál olyan jól. Amikor nem férsz bele a dobozba, mert nem az elvártat hozod.
VI. György sem fér bele abba a sémába, amit egy uralkodó család tagjától elvárnak. Talán egy kicsit érzékenyebb, már gyerekként kilóg a sorból, aminek a környezete annyira nem örül, így aztán pszichésen kialakul nála a dadogás. Plusz egy ok, hogy még inkább lehessen rá furcsán nézni, ő pedig még inkább szorongjon. Tökéletes öngerjesztő folyamat.
De a csapdából ki kell lépni, és azt csak emberséggel lehet. Úgy, ha VI. György, azaz Albert herceg és a világ is elfogadja, hogy ő – bármennyire is presszionálná erre a rendszer –elsősorban mégis csak egy ember, és nem egy intézményrendszer – de attól még joga van a meghallgatáshoz.
A Petőfi Színház előadásának éppen ez a legnagyobb erénye, ahogy ezt megmutatja és következetesen végig is viszi. No meg a szerencsés rendező és főszereplő választás.
Csankó Zoltán egyszer már megformálta VI. Györgyöt, igaz, akkor csak a hangjával, hiszen ő az Oscar-díjas film főszereplőjének, Colin Firth-nek a szinkronhangja. Volt tehát némi lépéselőnye, de így is szép teljesítmény, amit nyújtott, bizonyítva, hogy nem csak az orgánuma jó, de a mimikája és a mozdulatai is a helyén vannak, igazi átlényegült játékot nyújt. Pontosan láttatja, ahogy Albertből Bertie válik, azaz az udvar gőgjét némileg magán hordozó sarjból ember, és éppen ezáltal igazi király.
Kőrösi Csabára szeretnek vicces vagy kétszínű szerepeket osztani, akiket már gyakorlatilag csípőből hoz, éppen ezért üdítő volt látni, hogy most egy olyan alakot kell megformáznia, akinek a humora mellett a tisztességessége és a tartása nagyobb hangsúlyt kap, így egy-egy pici, az elején érzett elbillenést leszámítva sokkal gazdagabb is volt most számomra az eszköztára.
Ők ketten Csankóval olyan párost alkotnak, akik mellett színdarabbeli valós partnereik játéka minden szándék szerint is csak korrekt lehet. Nem azért, mert kifejezett kivetnivalót találnék a két színésznő, Módri Görgyi és Halas Adelaida színpadi jelenlétében: ugyan nem vettek le a lábamról, de tulajdonképpen hozták azt, amit a szerepük megkívánt – ebből a szempontból egyébként Halas Adelaida Erzsébete izgalmasabb volt számomra, több rétege volt a karakternek.
Kiemelném még Szűcs Lászlót, aki a BBC rádióriportereként és rendezőként pár perces szereplésével is képes volt emlékezeteset alkotni.
Nem véletlenül említettem Funtek Frigyes rendezőt, mert mintha egy kicsit letisztogatta volna az egész előadást, és ez alatt nemcsak a minimál díszletet értem, hanem a polgári színjátszásra olykor ráragadt manírokat is, helyette viszont sikerült hangulatban megidéznie a szigetországot.
Funtek jó arányérzékkel dolgozik, ritmikailag igen a helyén volt az előadás, és noha utólag belegondolva az időbeli ugrásokat és az ok-okozati láncolatokat talán nehezebb nyomon követni, elnézhető ez a kis vétség, amiért a személyes fejlődéstörténet jobban ki lett bontva, mint a történelmi háttér. Mert az „utórezgések” szempontjából a legfontosabb kérdés mégis csak az: a darabban hordozott üzenet által képesek leszünk-e mi is fejlődni?
