Pedig, be kell valljam, Billie Piperről nem korunk legnagyobb színésznője jut eszembe. A kilencvenes években popénekes-tinisztárként robbant be a köztudatba, az ezredforduló után pedig sorra kapta a tévés szerepeket. Először 2005-ben osztották rá az ikonikus brit sci-fi sorozat, a Doctor Who egyik főszerepét, majd a hazánkban is vetített Egy call-girl titkos naplója következett, legutóbb pedig a zseniális Eva Green és az ex-Bond Timothy Dalton oldalán láthattuk a Penny Dreadful című, klasszikus horrorkaraktereket felvonultató szériában (ez volt a britek válasza az American Horror Story sikerére). Mindezek alapján Billie Pipert egy szerethető személyiségnek, de csak közepesen tehetséges színésznek tartottam.
Éppen ezért döbbentem meg, amikor tavaly az összes jelentős brit színházi díjat – köztük a színházi Oscar-nak is nevezett Laurence Olivier-díjat – megnyerte a legjobb színésznő kategóriában. Fellapoztam a brit lapok kultrovatait, amelyekben az egymásnak olyan gyakran ellentmondó kritikusok egytől egyig az egekig magasztalták Piper alakítását. Nem egyszerűen dicsérték: egymás után olvastam az olyan értékeléseket, amelyek az „évtized legjobb színpadi jelenlétének” vagy épp „egy generáció színházhoz való kapcsolatát meghatározó élménynek” írták le, amit a színésznő a Young Vic színpadán művelt. Szinte mind arról számoltak be, hogy az előadás után még percekig „megtörten, fájdalmasan, reszketve, reményvesztetten, a karakter iránt érzett szánalomtól megbénulva” ültek székeikben.
Mit kell tudni a darabról?
A Yerma Federico García Lorca spanyol drámaíró műve, amit 1934-ben mutattak be. A történet főhőse egy gyermektelen vidéki nő, aki egyre kétségbeesettebben vágyik a gyermekáldásra, míg férje hárítja a témát. A nő megszállottá válik, amit a környezete is erősít: akkoriban alapvető társadalmi elvárás volt, hogy egy nő gyereket szüljön, ha nem érkeztek az utódok, az szégyent hozott az asszonyra. A lelki kálvária végül tragédiába torkollik.
Ahogy a sportolók szokták mondani, akkor jó az edzés, ha olyan izmaid fájnak, amiknek a létezéséről sem tudtál; a színház is akkor igazán zseniális, ha nemcsak megnevettet vagy elgondolkodtat, hanem beránt, felültet egy érzelmi hullámvasútra, és teljesen idegen emberek olyan érzéseket váltanak ki belőled, amelyeket még sosem éltél át. Ez az igazi katarzis, és ez nem a tucatszínházak sajátossága.
Mindezt csak azért írtam le, mert a Yermát bárki megnézheti, még csak Londonig sem kell utazni érte. Az előadást felvette műsorára a National Theatre Live program, akik színházi előadásokat közvetítenek élőben a résztvevő mozikba világszerte. Magyarországon az Uránia Filmszínház a program partnere, de sajnos az idei repertoárba ez a darab nem fért bele, azonban a bécsi Haydn mozi szeptember 21-én élő közvetítést ad, ahogy Közép-Európában még Kijevben, Krakkóban és Prágában is részesei lehetünk az évtized színházi élményének.