Kellemes hétköznap délután van, dr. Magyar Katalin gyermekorvos, gyermek-tüdőgyógyász társaságában ülök a veszprémi kórház gyermekrészlegén, közben nézem a falakon a színes rajzokat. Kedves mesék alakjai, amelyek a betegség leküzdése idején gondolatban elröpíthetik a kicsiket. Gondolatban mi is elrepülünk, mintegy 8000 km-re délre, Ugandába.
Dr. Magyar Katalin két hónapja valójában megtette ezt az utat. Alig pár hete érkezett haza az Ugandai Köztársaságból, ahol három kolléganőjével – dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvossal, dr. Bartha Csilla erdélyi sebész rezidenssel és Lengyel Ingrid szakápolónővel – együtt egy hónapot töltött el, hogy a Magyar Afrikai Társaság 16. orvosmissziójának keretében segítse a helyiek gyógyítását.
Dr. Magyar Katalin egy ugandai kislánnyal
„Szeretem összekötni a kellemeset a hasznossal. Afrikára régóta kíváncsi voltam, a helyiek életmódjára, kultúrájára, és régi vágyam volt részt venni egy önkéntes orvosi programban - meséli a motivációit. A társasággal először 2013-ban kerültem kapcsolatba – most végre eljött az ideje az utazásnak. Gyermekgyógyászként tisztában voltam vele, hogy mivel az ugandai lakosság szinte fele 18 év alatti, jól jöhet a segítségem. Szakmai szempontból számomra kihívást jelentett, hogy miként állom meg a helyem, amikor a diagnózis felállításához csak a legegyszerűbb eszközök, pl. sztetoszkóp és egy-két gyorsteszt áll a rendelkezésre.”
Orvosi ellátás nehezített terepen
A segítség pedig valóban jól jön, noha az Afrika gyöngyeként is ismert Ugandát a kontinens egyik legjobban fejlődő országaként tartják számon. A nagyobb városokban már betonutakon haladhatunk, és épülőben vannak a vízelvezető árkok, viszont a falvakban időnként olyan érzése van az embernek, mintha közel 100 évvel ezelőtt megállt volna az idő. A földutak az állandó esőzéstől sárosak, zöld banánfák között sárból készült viskók állnak. A gyerekek mezítláb, sokszor rongyos ruhákban játszanak az állatok között, a családok közös kutakra járnak vízért, a legszegényebbek pedig a patakban mosnak és mosakodnak.
A falvakban még ma is ilyen sárból készült házakban élnek
„A mindennapi élet számunkra is meglehetősen nomád volt, de hozzászoktunk – mondja Kati. – Nem messze a kenyai határtól, falusi környezetben, a környezetvédelmi miniszterasszony által biztosított szálláson laktunk. Meleg víz nem volt, a mosdást lavórban, hideg esővízzel oldottuk meg, és a pottyantós wc-t is megtanultuk használni. A napelem és generátor által biztosított villanyellátás rendszeresen akadozott, a hegyek között nem volt elég térerő és gyakran az internet sem működött. De nagyon sok segítséget kaptunk a helyiektől, akik elláttak minket, ehetőt főztek és mostak ránk.”
A szegénység a gyógyításban is megjelenik. „Mi a bugoberoi Health Centerbe kerültünk, ami Manafwa körzetének egészségügyi ellátó helye. Az egészségügyi központ több épületből állt, de nem úgy kell elképzelni, ahogy a tudatunkban él ez a kifejezés. Láttunk gyerekeknek és időseknek 1-1 kórtermi részt 6-10 betegággyal, elmaradott felszereltséggel, néhány kémcsőből és mikroszkópból álló labort, 1-2 betegvizsgáló helyiséget, valamint a fertőző betegeknek elkülönített részt.
Várakozás a gyermekkórteremben
Rendelkeztek malária és állítólag tbc gyorsteszttel, hétfő és szerdai napokon HIV-re és szifiliszre szűrték le az összes beteget. Kevés infúziójuk, vénás gyógyszerük volt, mi az AHU által biztosított gyógyszerkészletet adtuk a betegeknek. Vittünk magunkkal sebellátáshoz szükséges eszközöket, steril kötszereket, fertőtlenítő szereket, aminek nagyon örültek. A speciális egészségügyi ellátás a városokban érhető el, így szemész orvost Mbaleból kellett hívnunk és kifizetnünk, hogy megvizsgálja a helyiek szemét, majd kioszthassuk azokat a szemüvegeket, amiket Jakkel Anna doktornő gyűjtött Magyarországon.
Meglehetősen kivételes helyzet volt, mert velünk párhuzamosan 2-3 helyi orvos is rendelt. Pedig vannak az országban olyan területek, ahol évek óta nem láttak orvost a helyiek. Részben szívfájdalmunk volt, amiért nem hasonló helyre kerültünk, ezért kértük, hogy néhány napig iskolákban, templomban is rendelhessünk. Sok környékbeli szívesen jött el a vizsgálatra, és örültek a kapott gyógyszernek vagy éppen vitaminnak, amit megvásárolni úgysem tudtak volna. Külön élményt jelentett, hogy a szálláson minden reggel soron kívüli ellátásra jelentkezett néhány család. Mbale városában a rendőrség dolgozóit és családtagjaikat, valamint a női börtönben élőket kezeltük.”
Eszközök és gyógyszerek nélkül azonban az orvos keze meg van kötve. Nagyon nehéz valódi megoldást találni és diagnózist felállítani, ha mindössze azokra a tünetekre támaszkodhat, amikről a beteg beszámol. Ebben a régióban lázas betegnél mindig gondolni kell maláriára, mint az egyik leggyakoribb betegségre. „A gyorsteszt során többségben beigazolódott a gyanú, de a negatív eredményű betegek kezelését is meg kellet valahogy oldani – meséli a doktornő. – Képalkotó vizsgálat, laboreredmény nélkül nehezebb kiszűrni egy „mezei” tüdőgyulladást is." Mint mondja, ők egyébként ritka trópusi betegségekkel vagy a statisztikák szerint igen magas előfordulási arányú AIDS-es beteggel viszonylag ritkán találkoztak. Náthás, hurutos tünetekkel küszködő, vagy parazitákat, férgeket hordozó gyermek, és mozgásszervi panaszokkal jelentkező felnőtt azonban annál több akadt. Utóbbin persze nincs is mit csodálkozni: a hátukon viszik a gyerekeket, a fejükön cipelik a nehéz súlyokat, sokat hajolnak a mosás és főzés miatt. S míg napközben szinte állandóan 25 °C körül alakul a hőmérséklet, éjjelre akár a felére csökken, gyakran esik az eső, így aztán könnyen megfáznak a mezítláb, vékony ruhában futkározó gyerkőcök. Jobban csak a fiatal csecsemőket öltöztetik fel, őket viszont érthetetlen módon akár téli ruhába. A poros földutak és a városokban nagyobb számban közlekedő autók, boda-bodák (=motorok) sem kedveznek az egészségnek, talán a szmog miatt gyakoribb itt a kötőhártya irritációja, amit a helyi kollégák mindig allergiaként diagnosztizálnak.
A boda-boda az egyik legelterjedtebb közlekedési eszköz
Az orvosi segítségre, támogatásokra, gyógyszerekre nap mint nap nagy szükség lenne tehát. A Magyar Afrika Társaság dolgozik egy kórház felépítésén Ugandában, és az ottani kollégák továbbképzésére is törekszik. Mindez ugyanakkor a legnagyobb jóindulattal is csak 'tüneti kezelésként szolgál egyelőre. „Ahhoz, hogy mindez működni tudjon, egészségnevelési programokra is szükség lenne – véli Magyar Katalin. – Nagyon sok iskolaépület falán láttunk figyelemfelhívó üzeneteket például a kézmosásról, az utcákon AIDS prevencióról szóló táblákat. Próbáltuk mutatni, hogy köhögéskor tegyék a kezüket a szájuk elé, ha fáj a derekuk, hogyan nyújtózzanak. Osztottunk fogkeféket, fogkrémeket, szappanokat. De amíg az alapvető dolgok hiányoznak, mert nem mindenki jut tiszta, palackos vízhez, nem tudják megvenni az óvszert, addig hiába az erőfeszítés? A krónikus betegeket 1-2 heti gyógyszeradaggal láttuk el, de ha elfogy, hogyan tovább? Mindez elszomorító, de a lényeg, hogy mi ott voltunk és segítettünk!”
Feliratok figyelmeztetnek a kézmosás fontosságára
Életöröm minden helyzetben
Ahhoz, hogy az említett nehézségek javuljanak, belső változásokra lenne szükség az országban, azt azonban nem tudni, hol akad el a fejlődés. Az ország rendkívül jó adottságokkal rendelkezik: rengeteg a burgonya, a banánfa, a kávécserje, a nádcukor, bizonyos vidékeken a mangó és az ananász. Van saját teájuk, aszalt banánjuk, chilis pirított zöldborsójuk. Sok kecskét és tehenet tartanak, úton-útszélen tyúkok, csirkék szaladgálnak. A rengeteg esőzésnek köszönhetően pedig gyönyörű zöld a vidék, hatalmas vízesések színesítik a tájat – utóbbit a misszió tagjai is felfedezték egy-egy hétvégi kirándulás alkalmával.
Uganda adottságai nagyon jók: ananászból például rengeteg terem
Úgy tűnik, az ugandaiak még sincsenek elkeseredve a helyzetük miatt. Persze a turisztikailag frekventált helyeken gyakoribbak a kéregetők, ha lerobban a kocsi vagy útmutatás kell, a segítségért cserébe általában elvárt az anyagi támogatás, és előfordult, hogy a helyi kollégák ingyen patikának nézték a missziósokat. „Az emberek alapvetően nem elégedetlenek, és nem feltétlenül azért, mert ez egy tudatlan beletörődés a részükről. Ők nem stresszelnek, nem panaszkodnak, csak szépen mosolyognak” – mondja Kati.
Bár az AIDS és a tbc miatt viszonylag magas a halandóság, sok az árva, de ők ezt sem élik meg drámaian, a falvakban a rokonok vagy szomszédok mindenkit befogadnak. A gyermekek csillogó szeme különösen nagy hatással van az emberre. „Nagyon találékonyak, egy gumiabronccsal is boldogan eljátszanak a gyerkőcök, ha pedig valami kis ajándékkal kedveskedsz nekik, rajongva fogadják. Nagyon sok apróságot vittünk nekik mi is, ruhákat, füzeteket, ceruzákat, kisautót, színes karkötőt, farmer táskát. Látni az örömteli gyermekarcokat hatalmas, örök élményt jelentett. Már ezért megérte” – meséli Kati.
A gyerekek mindennel szívesen játszanak
S hogy mi az, ami leginkább hiányozni fog neki az egy hónapos kalandból? „A gyerekek, akik mindig vidáman köszöntöttek minket. Lépten-nyomon előbukkantak a bokrok közül, az út szélén. Először egy picit félve néztek ránk, úgy kiáltották oda, muzungu (fehér), aztán miután megszokták, hogy naponta elhajtunk az autóval előttük, már nagy mosollyal, integevte kiabálták utánunk: Jambo-Jambo (szia), how are you? Jó lenne időnként itthon is megtapasztalni ezt a kicsattanóan vidám köszöntést.”
A gyerekek életöröme ragadós, kedves köszöntésük pedig örök élmény
Nos, ha itthon még nem is hangzanak majd fel az ugandai köszöntések, ki tudja, talán egyszer, nem olyan sokára, újra hallja őket a doktornő – vagy éppen érdeklődő kollégái. „Mindenképpen kihagyhatatlan élmény volt számomra Uganda, így aztán nem zárom ki a folytatást – elmélkedik Kati. – Ha szakmailag nem is fejlődtem, izgalmas kihívás volt megtapasztalni, mit tudok tenni, ha nem áll rendelkezésemre labor vagy ultrahang. És persze hazatérve, a fényképeket böngészve, a naplómat olvasva, újra és újra eszembe jut, hogyan tudnék ezután segíteni, vagy közelebb kerülni a feketék életéhez, hiszen a valódi bizalom kialakulásához sokkal több idő kell. Annyira más ez a kultúra, és bőven maradt még bennem kíváncsiság a részleteket illetően. Ma azt tanácsolom, ha valakit érdekel hasonló életre szóló élmény, ne habozzon, menjen!”
Fotók: dr. Magyar Katalin
